Get Adobe Flash player

A PARTON

 

Hófehér hattyúpár

Éppen-most eggyé forr

a víz mélykék tükrével

 

Magányom tovaszáll

szív-meleg szivarom

múlt-szürke füstjével.

 

 

2017. október 15. Balatonfüred

Ami szép…

Vékony, mint a dermedő hártya
a gőzölgő teán -
egy öreg konyha félhomályában

Reszkető, miképpen húrok
és hangok
rezegtetik ölükön
az örökké-valót

Csendes, ahogyan az
a hóhullás,
a gyertyafény

Mozdulatlan, akár egy pillanat,
egy alvó arc,
egy torzó

Megérint, mint egy hulló falevél,
vagy mint egy szó,
mely felcseng a magány
néma folyosóin,
és finoman kapaszkodik
fülkagylóim csigavonalaiba

Átjár, hasonlatosan
a vérhez, borhoz,
fényhez, szimfóniákhoz
…és a hála-imákhoz.

BŰN

 

az éjszakára aggatott ruhák

reggelre mind megfeketülnek

 

2002.

CSILLAGNÁSZ

 

Horizontra simuló

hófehér viharfelhő,

ziháló mellkasomba fúródott,

tűhegyes nyílvessző vagy

- kitéphetetlen –

 

Egy véget nem érő percben,

megrepedt tojáshéjban,

a legigazabb hazugságok

szent, szent kötelékében

élünk, viaskodunk, álmodunk.

Emelkedő zuhanás ez valami

mélységes-mély titok felé (:)

 

a makacs skorpió

nem ereszti Vénuszt

- valamiért így rendeltetett…

 

2002.

Dermedtség

 

Kötelesség-reggelek monotóniájának síkjára szegezve
Labirintusnyi távolságra bármiféle katarzistól, megváltástól
Egyre mélyebbre süllyedek a szagtalan-ízetlen semmibe
Amit őseim örökül hagytak öntudatlanul-tehetetlenül
(használati utasítás, jó tanács, címer vagy vérfoltos kard nélkül)
- Hajamnál fogva, kín-mosolyogva cibálom felfelé magamat
de csak az őszülő hajcsomók hullanak alá csendesen
miközben bámulunk, felejtünk és minden ugyanaz marad.


2013. június

FEHÉR PÁRNA

A gyermekkor: elveszett, fehér párna
- rászállt a mohó, fekete madár
és torz, véres csőrét többször bele-vájta

A gyermekkor: elveszett, fehér párna
- a télre ébredő, reszkető emberfia
barázdált, bús fejével újból rajta hálna

A gyermekkor: elveszett, fehér párna
- helyünket keressük szomjasan, régtől
ég és föld között elhagyottként járva.

2011. szeptember

FÉRFI

 

Áll a vakító, mágikus fényben –

Oly halk és távoli most fülében

a gyermek vékony, sírós hangja.

Tekintete a messzi, igéző

szirén-horizontra feszül

- de belül még mindig hallja;

és az az egyetlen ősi szó

lüktető szívét végigmarja.

 

 

2014. április

Háromszög

A háromszög csúcsa Isten felé mutat
és mi alapjába fogódzunk
reszkető, fehér kezekkel –
de lábaink örökké lefelé lógnak.

Hullámok

Beléd mártózom –
és az ébredő hullámok
a végtelen partjait
érik, simogatják.

IDEGEN VÁROSBAN

 

 

sötét az ég

 

a csupasz síneken egy vonat pihen némán

odafenn a majdnem-teleholdat

cinkos felhők rejtik-takarják

 

rég voltam már ennyire távol

tőle és az emberektől

(kik elnéznek vállaim felett)

 

keserű szivarom füstjét

elnyeli a semmi

 

a füstbe most titkos üzenetet szövök:

’merre az út?’- de válasz helyett

csak a megszokhatatlan,

kimért, kegyetlen vákuumcsend

 

szemem egy kopott táblára téved:

„nagyfeszültség - a vezeték érintése

és megközelítése életveszélyes”

’köszönöm’ – gondolom akaratlanul,

egy csipetnyi céltalan cinizmussal

- úgy tűnik, egyikünk sem tud vagy akar

közelíteni mostanság a másik felé

 

csak az utcai lámpa tompa fénye ’van’,

ami végigfolyik a kopott járdán

rásimul a padra, amire éppen leültem

- és ami még maradt, az a szándék,

hogy szivarom üszkös végét,

mint svihák ne a földre dobjam

- talán mégis ezek a láthatatlan,

de végső soron: szabad döntések

kötnek valamiképpen,

hajszálnál vékonyabb szállal én-hozzá

 

 

2014. szeptember 6. (Siófok)

IDEGENKÉNT

 

Fekete még a téli hajnal.

Kávéízzel számban fel-felvillanó

régi napok menedékébe rejtőzöm –

mert itt még komor-idegen vagyok.

 

Idegen minden ember, tárgy, folyosó –

amiknek félhomályán sokszor átgázolok

Szürke falaik mereven visszaverik

a Bach-fúgát, amit halkan mormolok.

 

Az egyetlen kapaszkodó ez a dallam

ami most összeköti múltam a jelennel.

Szeretnék egy percre a sodrásból kilépni

és elfeküdni a parton fáradt-bús testemmel.

 

2012.

Itt a városban...

 

Ködvattába csomagolt házak -

Az élet-darabkák sápadt-aranysárgán

folydogálnak az öreg ablakokon át

a vénséges fekete utcákra –

és a repedésekben lepihenve

csöndesen megalvadnak.

A hársfák csupasz ágai

az ég felé merednek,

mintha választ várnának

egy sokezer éves kérdésre;

de mi itt, az éjbe dermedt

városban már a kérdésre sem

tudunk visszaemlékezni.

 

2013. dec.

Két pont
 
Az utca kopogó csöndjében
két mozgó pont vagyunk,
férfi és nő.
A lámpák merev fényéből
araszolunk együtt
a holdvilág felé.

Két rab

Törtnyakú galambok
szállnak az égen
szárnycsapásaik nyomán
bevéreznek a fakó földek,
fáradt arcom, hitvány testem –
csak te maradsz hófehér,
mint egy kacagó gyöngyszem
- a hóhér markában.

LÁTOMÁS

 

Korhad halkan a végtelen.

Letört határ-sorompókon

marhacsordák taposnak át,

szemükben borús félelem.

 

2001.

MÚLT ÉS JELEN

 

A kecses vad

szelíd jelenléte.

Szétnéz, megérint, beszél.

Aztán az idő tengerébe ugrik

- és hiánya onnantól

kitölti a szobát, a folyosót

- örökre…

 

2012.

Őszi kert

Október van már és vasárnap
(indulás előtti csendesült órák)
kijöttem nagykabátban a kertbe,
hol az idő kedvére kaszálhat.

Tegnap még elég volt az ing
és kék volt az ég e szürke helyett
most a párát figyelem és érzem a telet,
mely már a kert fölött ring.

Különös: apró madarak csivitelnek;
úgy, mint gondtalan nyár-reggeleken,
de nyáron nem ilyen nehéz a füst, és
a mozdulatlan fák sem szenderegnek.

Rákezd messze még egy kakas is
de gyorsan elvész a rekedt hang
a szürke macska mélán játszik –
nézem, és vele fázom magam is.

Elnehezül a szív, de lebeg a gondolat,
míg e röpke-magányos percekben
a jelen hűvösével kevergő emlékek
idebilincselnek, majd eloldoznak.
 

Otthon

Az óramutatók mozdulatlanok.
A szekrényre (a porcsomók közé),
az ágyra és mindenre
lepihentek a fáradt évek.

Nem ülnek már az ablak előtt
Az öreg szemüveg megdrótozva   
(- néhány feloldódott mozdulat,
két ráncos kéz, tíz görbe ujj)

A sparhelt most koszos és jéghideg,
a feszület meglazult szögről lóg
és pókok várnak a merev félhomályban
(mindennek meg kellett történnie)

piano

 

összefont kezekkel

gyengülünk, sorvadunk,

egymásban emésztődünk –

az ima már véget ért

a szavak elfogytak

a percek szétfutnak

belénk költözött a tél.

 

2001.

SIKÁTOR

                                                          egy kép alá

 Egy messzi tenger moraját hallom

a fény és árnyék örökké mozgó,

kézbevehetetlen határvonalán állva

gyászkeretes, rejtegető ablakok alatt,

melyekből kikönyökölnek sok száz év

porral finoman-fedett közös keservei.

 

Egyedül vagyok most az úton,

két hosszú, szikkadt fal szorításában,

eltakarva ijesztő idegenségektől,

de elfedve kuncogó titkok elől is

- idegen, sosem látott emberek nyomain

pihen lábam. A falak között verdeső

apró sors-darabkák megérinthetetlenül

mesélnek nekem – ismerős hangokon.

 

A távoli hegyoldal szőlőlugasai

közül lefutó fénysugarak

melegétől vibráló messzeségben

egy pillanatra látni vélem önmagam…

 

2002.

Spirál

Úgy hiszem, a test kopni kezdett
lassan, ahogyan a kövekről
málnak le rétegek -
(és helyükre tapad az idő)
a megállíthatatlan folyók mélyén
És ahogy fogy a kő,
úgy lesz egyre teljesebb a forma,
és egy néma csúcspont,
a kő katarzisa után
a kérlelhetetlen erő
apró részekre morzsolja szét
átélhetetlen lassúsággal
és az ember-anyaggal
elkeveredve új matéria lesz,
melyben élet fogan majd
És a végtelen spirál
finoman elrejti
Földanya mosolyát…

TAO

 

A közép Űrjének ereje
feszíti simává öröktől
a némán-málasztó víztükröt.
A meztelen alázat üdvözít.

 

2013. május

Tükör

Arcodat
valakinek
ajándékul szánta

az Isten.

ÚTON

 

Mikor hallgat a barát
és fonnyad a hús
egyre gyűlnek a terhek
és szavakkal vernek
kik sápadt-boldogtalanok
- az úton egymagam kaptatok.
Körülöttem csendbe merül a táj,
mögöttem sok megszületetlen nyár.

Várakozás

Örökké várlak.
Nem ismerlek.
Idegen városok ismeretlen utcáin,
kattogó vonatokon, izzó nyarakon
és hóesésben vacogva is –
téged kereslek.
És egyre több a ránc arcomon
ébren töltött éjszakák után,
és nélküled egyre fogy erőm.
Mégis, várok rád.
Test-meleged olyan lehet,
mint a kemence-fal.
Szemeid a Nap, mosolyod a Hold.
Így képzelem.
Nappalom és éjjelem vagy.
Nem ismerlek.
Örökké kereslek.

Világosság

Darabokra törik a lemenő Nap
milliárd szilánk áll testünkbe
milliárd seb vére mos tisztára
olvadt aranyban halódunk
és a vakító fényben élesen
kirajzolódik minden bűnünk
A szégyen hömpölygő, vöröslő folyója
mély medreket váj nehéz csontjainknak.

W. A. M.

Párnába süllyedő
Ólom-fejemre
Tedd rá hűvös kezedet,
Suttogj el lassan egy imát
Könyörülj rajtam
Könyörögj értem

Zene

Vákuum-csend.
Fogtad a hegedűt
válladhoz emelted
tested ötödik húrként megfeszült
És szilánkokra tört a jelen-idő,
ahogy vibrálni, zengni kezdett
a hol olaj-sűrű, hol pille-könnyű,
a félhomály mély színeit felöltő levegő
Ösztön-erők és szelíd áhítat jártak át
Nem maradt más, csak az endorfinoktól
lüktető, rángó, síró, kitárult végtelen…