Get Adobe Flash player

 50.

 

 Hallottam egy emberről: gazdasági vezető volt éveken át egy multinacionális nagyvállalatnál, aztán elérkezett az 50. születésnapja és a cége ajándékul felmondott neki. Másként fogalmazva: a globalista gépezet a félig-emésztett szövethalmazt magából kiköpte. 

   Az éveken át biztosnak hitt virtuális piedesztálról hirtelen mélységes mélységekbe zuhant az illető: ismét meg kellett hallania az emberek hangját és szembe kellett néznie saját gyarlóságával, hús-vér voltával, múlandóságával és egyáltalán azzal a ténnyel, hogy ezen a világon nincsen állandóság.

   Kérdés, hogy mennyire és meddig képes áltatni magát az ember ennek ellenkezőjével?

 

   (Vajon milyen szempontokat vehetünk figyelembe, amikor egy gazdaságkori ember pályáját kell értékelni, helyére tenni? Lehet-e, érdemes-e spirituális oldalról megnézni, mit ér egy olyan kártyavár-életmű, amit az első kisebb vihar szétvet? Mit ér az ilyet egy életen át építő ember abban a bizonyos utolsó percben?)

 

   Gazdaság-kor törvénye: mindenki pótolható. Amikor fiatalon büszkén beszállunk ebbe a hazugságokkal körbevett lóversenybe (ahol a rajtunk szórakozók ördögi csapatát nem láthatjuk a távoli lelátókon), még nem gondolunk arra, hogy bármikor megsérülhetünk és folyamatosan öregszünk az élet-entrópia legelemibb szabálya szerint, és eljön az időpont, amitől kezdve már hasznavehetetlenek vagyunk, a rendszer nem tart testünkre igényt.

 

   Ahogyan ma lesöpörjük az útról az idősebbeket a kor diktátuma szerint, úgy fognak minket is félretolni egy váratlan pillanatban. Mi sem gondolkodunk ezen és majdan ők, az utódaink sem fognak. Korunk, a ’történelmi kor’ tragédiája: az ember kiradírozható, az ember számmá, adattá silányítható, pótolható hústömeg. Ahogyan a számok elveszítették jelentésüket, úgy lett mindenből egyre több és ezzel arányban minden elértéktelenedett. Csak a sokaság van, a tartalom nem számít, nem érdekes.

 

   Az öreg emberre ma már nem a ’bölcs’ szerepét osztják, akihez nehéz időkben tanácsért lehet fordulni, hanem az útban lévő, feleslegessé vált, a társadalombiztosítást kiemelten terhelő ballasztét. És az is megállapítható: már megöregedni sem vagyunk képesek saját belső törvényeinknek megfelelően.

 

   …Egyre kevesebb olyan beszélgetőpartnerrel hoz össze az élet, akik hosszabban képesek volnának másra is figyelni önmagukon kívül. Csak az ’én’ számít (több milliárdnyi esőcsepp), a válasz, a tükröződés már nem. Nem látunk, nem hallunk meg mást, csak azt szeretjük, ha körülöttünk saját szavaink csengenek. Az építő dialógusok megszűnnek, a monológok viszont füstként elszállnak. Senki nem figyel senkire, nem látjuk tetteinket mások szembogarában és így azt sem vesszük észre, hogy telik el észrevétlenül a nekünk kiszabott idő. Amikor pedig a harang megszólal, kétségbeesünk. Zuhanni kezdünk önálltatásra, önzésre és hiúságra épített köd-tornyunkból. Önzés és hiúság: a világ két legfőbb mozgatója és a két legfélrevezetőbb erő. A két legerősebb mágnes koponyánk alatt, amely eltaszít a ’szenttől’ és rátapaszt a ’profánra’. Ha a polaritás felől nézve valóban része az embernek (a világnak) a ’gonosz’ is, akkor ezek bizonyosan annak a járulékai.

 

   Ma már nem tudjuk, kik fedezik fel azokat a dolgokat, amik életünket gyökeresen alakítják át. Kik fedezték fel a rádiót? Marconi és Popov. Edisont is ismerjük. De ki(k) a mobiltefont? Kik fejlesztik a Windowst? Kiknek köszönhető a rák-kutatás? A pendrive és a plazmatelevízió? (Persze itt nem a nevezett tárgyakon van a hangsúly, hanem a mögöttük megbúvó emberi teljesítményeken.) Névtelenül szolgálják a rendszert a legkiválóbb gondolkodók is, legfeljebb nincsenek kenyér-gondjaik és betömik a szájukat 10-12 órás munkanapokkal, szolgálati autóval. Ugyanakkor és ezzel együtt eltűnnek a legújabb kor potenciális hősei, példaképei is: helyettük márkanevek, típus-számok maradnak, amiket aztán újabbak és újabbak követnek. Valahonnan a nyakunkba zúdul a technikai ár, őrült fogyasztásra késztet és a mókuskerék máris megállíthatatlan. Ami ma fontos és mindent megérne, azt holnapra elfelejtjük. És eközben az ember mindinkább háttérbe kerül. A kirakatban: az áru őfelsége.

 

   A sztáripar eldobható műanyagemberekkel pótolja az ember tudat alatt rejtőzködő isten-igényét. A gyógyszer- és szépségipar piócaként tapad ránk és azt suttogja sóvár füleinkbe: „halhatatlanná teszünk”. Majd a hadiipar következik: másodpercek alatt képes milliónyi embert hamuvá változtatni. És a láthatatlan szálak egy pont felé futnak.

 

   Mindenki lecserélhető, akár egy csavar vagy egy fogaskerék.  És mi is folyton cserélgetünk: ruhát, evőeszközöket, autót, házat, telefont, szeretőket – de belül nem változunk.

 

   Mindeközben: kaland, az útról letérés: kizárt. Akkor nem jár a tb-ellátás, nem jár a társadalmi védőháló, az ötven tévé-csatorna, a műételek élvezete, a presztízs és a szolgálati gépkocsi. Nem jár a szomszédok irigy tekintete.

 

   Ugyanakkor, ha valaki mégis vállalja a félreállást, ebben az esetben nem érheti olyan meglepetés, amilyennel ez az írás elkezdődik. Felébredhet ebből a rózsaszínű (k)rémálomból. Vajon ki annyira bátor, hogy ezt az utat válassza?  

 

 SL 2010 05 08

A NÉGY HALMAZ

 

 

Ültem barátommal az ivó előtt, kellemes kora-tavaszias idő volt végre, a nap éppen a szemembe tűzött a háztetőkön túlról, mi pedig szokásunk szerint beszélgettünk. A téma nem először és nem is utoljára bukkant fel közöttünk: mi értelme az egésznek, amit csinálunk, miért megyünk nap nap után előre, miért nem jut fontos dolgokra elég időnk és egyáltalán: mik a valóban érdemes-jelentős dolgok, milyen ’fontossági sorrend’ szerint kellene élnünk…

 

Egyszerű képlet rajzolódott ki előttem a beszélgetés közben, amit megkísérlek most összefoglalni. Az életünk négy halmazra osztható fel (másként szólva négy tartóoszlopra helyezhető rá): a családra, munkára, kikapcsolódásra és szellemi életre. (A munka területére lehet leginkább sorolni az ’anyagi gyarapodást’ és a ’lexikális tudás megszerzését’ is, mint alhalmazokat.) Az emberek teljesen egyéni arányokban, de ezen halmazokból alkotják meg, rakják ki saját életük vázát.

 

(E területek különféle, összetett, mesterséges és természetes szabályrendszerekszerint működnek, amely szabályok sajátosságaira ezen írás nem tér ki, mint ahogyan arra sem, hogy ez a ’modell’ miképpen viszonyul a klasszikus indiai kasztrendszerhez.)

 

Azt gondolom, hogy az ’értelmes élet’ eszenciája: e halmazokból mindés helyesaránybankivenni részünket.

 

Nem az a kérdés, melyik fontosabb. Az a kérdés, hogy felismerjük-e ezeket és megértjük-e, hogy mindre szükségünk van a ’teljesség’ felé vezető úton.

 

Ráadásul ezt nem elég egy adott pillanatban vizsgálni, hiszen életünk összefonódik az idő dimenziójával, így e halmazok súlya-aránya is folyton változik. Helyesebben változnia kell ideális esetben, hiszen az emberi élet ciklusokból tevődik össze és minden szakaszban másnak van nagyobb jelentősége, más-más halmaz elemei játszák a főszerepet.

 

(László András az emberi élet időbeli tagoltságát illetően azt írja, hogy „az életkorokhoz életfázisokhoz sajátos életvezetésbeli modalitások, feladatok és feladatkörök tartoznak, amelyeknek be-nem-tartása nagymérvű esetleg végzetesnek minősülő hátrányok felhalmozódásához vezethet az autotransmutatio spiritualis et metaphysicavonalán”. Ugyaninnen idézve a második fázisról: „A ház urának, a férjnek és családapának a korszaka. Családalapítást, világi gyarapodást, gyermek nemzését és felnevelését jelenti ez a korszak, de úgy, hogy ennek minden mozzanata alárendelődjék a szellemi metafizikai irányultság princípiumának.”)

 

Baj, ha valaki csak a munka és család halmaza között ingázik egész életén át. Baj az is, ha a szabadidő uralkodik el az élet felett. De az sem vezet jóra, ha valaki adott életciklusához egyáltalán nem illő arányokat alkalmaz huzamosabb ideig. (Nem véletlen, hogy a kínai gyógyászatszerint a túlzásokidővel betegségeket okoznak; a túlmunka, a túlzásba vitt szexualitás, a túl sok testedzés, a testmozgás hiánya, a túlzott töprengés mind betegségek okozói lehetnek. Figyelmeztetést kapunk, hogy innen vissza kell fordulnunk, változtatnunk kell a magunk érdekében.)

 

E „modellből” az is levezethető, hogy az életnek egyáltalán nem kizárólagosértelme a munka, de éppen úgy a család sem az. Aki ezzel takarózikholtáig, az valamiért elhanyagolja azt a ’szellemi halmazt’, ami elvezetheti a legfontosabb kérdések megválaszolása felé: ki vagyok én? Csupán hús és csont vagyok? Lélek vagyok? Szellem vagyok? Mi az én feladatom és mi végre élek? A négy halmaz együttesen ad értelmet életünknek és semmiképpen sem külön-külön (vagy némiképpen más megfogalmazásban: a négy halmaz együttesen segítértelmet adni életünknek).

 

Hogy az egyes embereknek mi a feladatuk életükben, az nem kollektív, hanem elsősorban egyéni kérdés. Sarkítva és egyszerűsítve, de e halmaz-modellből erre is lehet – egyfajta – választ adni: az adott embernek a hozzá legillőbb arányokban kell időről időre kivenni a maga szeletét e négy területből. Fontos, hogy mindig jó arányok szerint és nyitott szívvel éljen életének éppen zajló ciklusában. Visszafelé a hiba már nem korrigálható, ugyanakkor negatív hatása hosszan kihat(hat) eseményekre, a mentális állapotunkra és tulajdonképpen minden lényegesre.

 

(Legvalószínűbben akkor élünk a megfelelő arányok szerint, amikor igazán és tartósan elégedettnek érezzük magunkat legbelül. Amikor sima és csaknem-rezzenéstelen a víztükör.)

 

Ez a négy halmaz egyrészről persze banálisan, ismerősen, roppant módon leegyszerűsítően ábrázolja az életünk mélyszerkezetét. Ugyanakkor éppen ezen egyszerűség segíthet a továbbgondolkodásban önmagunk vonatkozásában. Végső soron az egyetlen cél a ’tiszta fejlődés’, ami számtalan fel- és megismerést igényel tőlünk az úton.

 

 

Veszprém, 2015. április 26.

 

A CSALÁDRÓL

 

Mára már „legalább” annyit elmondhatunk, hogy a klasszikus család-modell tudatos szétrombolásáról beszélni nem kecsegtet feltétlenül a kétes ’összeesküvés-elmélet’ bélyegének veszélyével, hanem lemérhető, érzékelhető ténykérdés nyitott szemű emberek számára.

   Az okok gyökerei több modern kori ideológia talajából erednek: magyar szemmel a züllés már a Kádár nevével fémjelzett korszakban megindult. Az egyházak sarokba szorításával az emberek többsége elvesztette azt a spirituális kapaszkodót, ami szükséges ahhoz, hogy valódi közösségek formálódjanak, ezzel együtt pedig a gyermekvállalási kedv is jócskán apadni kezdett. A gulyáskommunizmusért cserébe a magyar társadalom a minden szintre (erkölcsi, szociális, gazdasági) kiterjedő hanyatlással fizetett.

   A később ránk köszöntő globalizáció még keményebb támadást indított a család-eszme ellen: a szingliség, a test- és ’én’-kultusz, a carpe diem egyedüli ideálként történő felmutatásával és az időseket problémaként definiálva a globalizáció forgatókönyvírói tudatosan szándékoznak felolvasztani a családi kötelékeket.

   Mivel a múlt értékeinek megőrzése és a család összefüggése vitathatatlan, így  ’a múltat végképp eltörölni’ démonikus törekvését feltétlenül meg kell itt említeni, ami nem csupán a bolsevikok sajátja, ezt teljesen átemelték a globalizáció és a mögötte megbúvó neoliberális bábmesterek (így a két rendszer egyik közös nevezőjeként is tekinthetünk erre a lózungra).  A múlt semlegesítésével a vertikális családi kötelékek bomlaszthatók, a család felszámolásával a múlt veszti el fajsúlyát, így marad végül a térből-időből kitépett, az örök mában és csakis a mának élő, önimádattal átitatott ’egyén’. Már látható a mind élesebben kirajzolódó cél: egy olyan internacionalista, dehumanizált, tradícióitól-hitétől-elveitől-múltjától megfosztott egyedek alkotta ál-közösség létrehozása, amely – azon túl, hogy minderre egyéni szinten még büszke is -, tökéletesen kiszolgálja a rendszert anélkül, hogy ordító hibáit képes volna felismerni vagy amennyiben egyesek ezeket fel is térképezik, már ne legyen számukra ’menekülési útvonal’, mint amilyen például a (jelen írásban nem metafizikai értelemben vett) tradíció vagy annak egyik táptalaja: a család. Konzumáló, önnön tökéletesen hamis centrum-tudatát egyedül szem előtt tartó, kiválóan manipulálható droidok csordája jön ezáltal létre, amelynek tagjai békésen legelésznek a globalizáció végtelen műanyag-pusztáin, virtuális terein kiüresedett lélekkel, hamis boldogság-tudattal, ’könnyűnek találtatva’…

2010. február

 

Néhány gondolat Boldogkői professzor cikkéhez

(megjelent: Index.hu, 2014. október 2. – Az akupunktúra nem működik)

 

 

Előbb vagy utóbb minden gondolkodó ember leteszi valami mellett a voksát, legfeljebb nem vagy csak halkan beszél erről – és vannak azok, akik úton-útfélen, csakis erről szónokolnak. Ez sem baj, végső soron mindent lehet – amíg az nem mások kárára, sérelmére történik…

 

Az élet ’nagy kérdései’ még javában nyitottak: létezik-e transzcendens, metafizikai világ? Minekután ebben a „tartományban” méréseket végezni nem tudunk, érzékszerveink pedig sokkalta szűkebb spektrumra vannak kalibrálva, mintsem egyáltalán a teljes ’fizikai valóságot’ észlelni volnánk képesek, így marad az egyéni tapasztalás, a hit vagy a (totális) tagadás. Egy teljes élet során nehéz semlegesnek maradni e kérdésben.

 

Apropó, mérések: tudjuk, hogy a mi ’nyugati’, ’tudományos’ észjárásunkat olyan elődöknek (is) köszönhetjük, mint Kopernikusz, Galilei, Descartes és Newton. Elsősorban ők voltak azok a tudósok, akik megpróbáltak minden jelenséget számokkal leképezni és mindent mérhetővé tenni. Ezen törekvésük persze bizonyos nézőpontból logikusnak tekinthető és nem utolsó sorban eredményeik nélkül sem szívsebészet, sem pedig légi közlekedés, internet nem volna. Tiszta sor. Viszont ugyanezzel a lendülettel kiöntötték a fürdővízből az addig békésen ott pihenő lelket és egyáltalán: a nem mérhető, közvetlenül nem látható világot, illetőleg a „csupán” érzékszervekkel felfogott, szubjektív tapasztalást is a tudományokon kívülre zárták. Test és lélek különváltak, előbbi a tudósoké lett, míg utóbbi inkább a művészeké, jobb esetben a pszichológiáé. Vagy a bolondoké.

 

Hogy errefelé, napnyugaton az öreg C. G. Jung egyszer csak fogta magát és jósolni kezdett a Ji Kingből – kit érdekel? Tévedni emberi dolog, gondolhatják sokan. De van, akiben mégis motoszkálni kezd valami: mégis, mi történhetett a ráció diadalútján? Egyik bölcs mesterünk egy ősrégi, ostobaságokkal teleírt könyvből jósolt és még mindezt meg is írta? Legalábbis érdekes.

 

Modern fizika: minden energia. Ugyanezt mondják a kínaiak is, csak éppen sok ezer év óta. Ők nem mértek, nem is akartak mérni. Ők a tapasztalás (rögös) útján jutottak el ugyanide. Másként tehát, de nagyjából ugyanitt kötöttek ki. És itt máris kettéválnak az utak: az „objektív” tudomány és a szubjektív tapasztalás. A csillogó, letisztult, mechanikus, számszerűsített Nyugat és a misztikum ködébe burkolózó, csendes mosollyal befelé figyelő Kelet. De valódi szembenállás ez vagy éppenséggel egy olyan lehetőség, aminek helyes kiaknázásával (egyesítéssel) lehetne az emberiségnek új utat mutatni? Hiszem, hogy érdemes (volna) ötvözni mindkét oldal legjobb megoldásait, gondolatait, ami nem kizárt, hogy különleges és új lehetőségekhez juttatna minket. Szerencsére vannak olyan emberek, - mint például az ’integrál szemlélet’ szellemi atya, Ken Wilber is -, akik ezen dolgoznak. És nem viszályt szítanak energiáikkal, gyerekes akarnokoskodással ragaszkodva a saját, „egyetlen” igazságukhoz (miképpen ezt sokak mellett Boldogkői professzor is teszi).

 

A hagyományos kínai orvoslás sok ezer éves. Sok ezer év állt tehát a rendelkezésünkre ahhoz, hogy hatástalanság, sarlatánság esetén ettől a „ballaszttól” megváljunk. Kultúrákra, birodalmakra, korszakokra, találmányokra, módszerekre, művészeti alkotásokra hullott rá az ezer évek alatt a zord felejtés leple. A hagyományos kínai orvoslást ezzel szemben a mai napig számos orvos, terapeuta tanulja, tanítja és alkalmazza az Amerika Egyesült Államoktól egészen Japánig a földkerekség számos pontján. Méghozzá az esetek nagy részében sikerrel, elhivatottsággal. (És a szegedi Boldogkői professzor őket mind, válogatás és a kegyelem legkisebb jele nélkül, egyetlen kalapba gyömöszölve, egyetlen keménykedő csapással ’pénzéhes sarlatánozott’ le, amit szomorúan és értetlenül veszek tudomásul.)

 

Itt megint el kell kissé kalandoznom: régóta töprengek a betegség, gyógyítás, gyógyulás fogalmain. Egyre többször vetődik fel bennem: vajon mindenki meggyógyítható? Vagy: orvosként van-e jogom mindenkit meggyógyítanom? (Már a modern pszichológia sem veti el a transzgenerációs tüneteket.) Sőt mit jelent az, hogy ’gyógyítás’? Enyhíteni a tüneteket gyógyszerekkel? Mély empátiával és odafigyeléssel elbeszélgetni a pácienssel? Hipnotizálni? Alaposan megvizsgálni, kikérdezni és adott esetben vékony tűkkel megszúrni? Megmasszírozni? Megölelni? Gyógynövényekből készült főzettel itatni? Kemény szavakkal ráébreszteni valamire? Szikével kivágni a beteg részt? Műszerekkel megfigyelni a belső világ rezdüléseit? (Azt hiszem, ezeknek az eljárásoknak-módszereknek a megfelelő időben és esetekben mind helye és fontos szerepe van, ha azt az arra alkalmas és tanult személy/ek/ végzi/k/. Képesek egymást kiegészíteni, egymás hatását megsokszorozni.)

 

…Műszerek és egyáltalán: nyugati medicina; tudjuk és tapasztaljuk, hogy – különösen az utóbbi néhány évtizedben – óriási változáson, fejlődésen ment és megy keresztül. Szinte hétről hétre újabb eredmények jelennek meg – és egyúttal, visszakézből sokszor dőlnek meg a néhány évvel korábban szentnek és sérthetetlennek kikiáltott álláspontok. Viszont sok olyan betegség lett gyógyítható vagy kezelhető, amin korábban nem lehetett javítani. Tény. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk ennek az áráról sem. Egyrészt hatalmas összegeket emészt fel a nyugati típusú egészségügy; számos iparág telepedett rá, és bár az eszközök, gyógyszerek sokszor elengedhetetlenek, ezért nem restek olyan számlákat benyújtani, amiken a tinta igencsak vastagon fogott. És ne feledjük, ez közös pénz. De nem is ez a lényeges talán, hanem az egész rendszer fokozatos elembertelenedése. Ahogyan lassan eluralkodik a ’high tech’ és a totális teljesítménykényszer valamint a rigid bürokrácia, úgy lesz mindinkább futószalagszerű az egész. Idővel sem a benne dolgozó, sem a beteg nem fogja a rendszerben megtalálni a maga helyét és egyre több szorongást fog gerjeszteni bennük. Ezen túl: az (orvos)tudomány napjainkban olyan exponenciális robbanással gyarapodik, hogy átlátása, megtanulása immáron lehetetlen egyetlen személy számára. A specialisták kora kezdődik és az embert már ma alig képes bárki is tetőtől talpig egyben-látni. Mi több, lassan ez a szándék fel sem fog merülni, illetve akiben valamiképpen mégis, annak jussa gyötrő frusztráció (lesz). A világháló már most átláthatatlanul és megemészthetetlenül sok információval szolgál egy-egy betegség kapcsán és a (nyugati) áltudományoskodásról most nem is teszek említést, mert az már igazán messzire vezetne (tudományos lóverseny, PhD-kényszer, impakt faktor vadászat). Ráadásul a tudás öncélú, hörcsögszerű habzsolása jóformán csakis az egót hizlalja. És elhízott egóval még nehezebb felemelkedni (már persze csak annak, akinek ez mond valamit és akar ilyesmit).

 

Visszatérve a gyógyítás kérdésére: be kell látnunk, mindenki nem gyógyítható meg. Sem a nyugati medicina legfejlettebb eszközeivel és módszereivel, sem pedig a keleti orvoslás metodikájával. Hogy ezt elfogadjuk „sorsszerűségnek”, „Isten akaratának” vagy éppen „karmikusnak”, esetleg egyáltalán nem fogadjuk el – más lapra tartozik. A tény attól még az, hogy minden betegség nem gyógyítható meg. Vagy a fenti okok miatt, vagy egész egyszerűen azért, mert rossz kulccsal próbálkoztunk a zárban. A hagyományos kínai orvoslás sem gyógyít meg mindenkit (maradéktalanul), de ez nem jelenti azt, hogy ex katedra hatástalan. Abból sem következhet ilyen felületes és agresszív állítás, miszerint nincs Qi, Yin és Yang. Ráadásul ilyen pökhendi kijelentéseken azért nagyon-nagyon sok ember, aki átesett avatott kezekben akupunktúrás kezelésen vagy rendszeresen meditál, képes befelé irányítani figyelmét, helyesen végez Qi Gong vagy Tai Chi Chuan gyakorlatokat – mosolyog; hiszen ők azok, akik mindezt megtapasztalták és nap mint nap megtapasztalják. És a világot is másképpen szemlélik ezáltal, mint ahogyan másként kel fel a Nap egy idős szerzetes, egy haldokló vagy egy tíz éves, szorgalmas kisdiák számára, tisztelt professzor úr…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A HANGYÁKRÓL

 

 

Az emberi társadalmak strukturálisan és mentális értelemben is mindinkább egy-egy hatalmas hangyabolyhoz válnak hasonlóvá (a hasonlatot Hamvastól kölcsönzöm). Szorgos és többnyire monoton, uniformizált életek összemosódó masszája alkotja ezen ál-közösségeket. Mint kisebb-nagyobb fogas- és lendkerekek: folytonos mozgásban vannak. Születés, tanulás, munka, kötelesség, teljesítmény, gyűjtés-halmozás, szórakozás, halál.

 

Az ismert gyermekkori mese jut eszembe, A tücsök és a hangya története. Bár a többség (talán kénytelenül) a hangyát illette dicsérő szavakkal, véleményem szerint titkon sokan a tücsökkel szimpatizáltak. Ezzel a mesével az a fő probléma, hogy nem mutat fel középutas lehetőséget. Mindent elérsz vagy semmit sem érsz a történet végén. Tipikusan nyugati észjárás szülte példabeszéd.

 

Amikor hangyaként szorgoskodik valaki (miközben bármiféle kapcsolatot kizárólag hozzá hasonlatos hangyákkal tart fenn), csak ritkán ébred annak tudatára, hogy életének zöme ’robotpilóta’ üzemmódban telik el. Monoton tevékenységek mellett nincs valódi szellemi fejlődés; a monotónia előbb-utóbb automatizmusokkal jár, ezek viszont az jelentik, hogy elvész az a ’jelenidő’, ami nélkülözhetetlen a továbblépéshez. Talán ez a legnagyobb probléma.

 

Másodsorban a hangyák az életük monotóniájából fakadó ürességet gyűjtéssel, halmozással és olyasfajta szórakozásmódokkal igyekeznek ellensúlyozni, amely tevékenységek végső soron nem vezetnek sehova, sőt jellegüknél fogva tovább erősítik a láthatatlan hangya-béklyókat.

 

Baj az is, hogy egy kifejlett hangyatársadalomban nincs valódi választási lehetőség. Nemhogy a tücsköknek, de még a középutasoknak is rettenetesen nehéz boldogulniuk; sokan közülük kénytelenül hangyaruhát öltenek. A folyamatos (ál-)megvetés pedig garantált, elvégre ez teszi a hangyákat megkülönböztethetővé – márpedig igazolásra mindennél nagyobb szükségük van szívük legmélyén; hogy mindaz, amit csinálnak, amivel az egész életük eltelik, az az egyedül üdvözítő és az emberhez legillőbb. A szentséges ’kötelesség’ teljesítése élethossziglan.

 

Azt is rovásukra írom, hogy a legfőbb jelszavakká a ’teljesítmény, eredményesség, haladás, növekedés, stréberség’ szavak váltak-válnak. Ezzel azt a hamis és torz látszatot keltik, hogy ezek az egyedül kívánatos irányok emberi lények számára és a másként gondolkodókat legalábbis kivetik maguk közül. Mondván: aki nem dolgozik, az ne is egyék. (Csupán megjegyzem, hogy léteznek nagy- és kisétkű, erősebb és gyengébb hangyák.)

 

A hangyák teremtették meg – és ami a nagyobb gond-, hogy ők is duzzasztják kitartóan, szakadatlan munkával a végtelen irányába a bürokráciát. Részben, mert ösztönösen ekképpen is lelkük üregeit igyekeznek betömködni, másfelől ezt a törekvést is hajtja az önigazolási vágy, harmadrészt létszükséglet szabályok szerint élni, negyed felől pedig a hivatali műnyelvezet illik leginkább habitusukhoz, ebben tetszelegnek a világ valódi megértése helyett. Hogy végül mindenkit betemet és megfojt a bürokráciaprés – ez már rajtuk felett álló helyzet, nemigen foglalkoznak mélyebben e kérdéssel.

 

A hangyaság – mint tudatszint – meghaladható. Eszmélés, bátorság és kitartás szükséges az emberhez illőbb létformák eléréséhez. A létra magasabb fokairól mindig többet lehet látni és egyre szebbé válik ezáltal a táj.

 

2016. június 16.

 

 

 

A HÁZRÓL

 

C. G. Jung 1922-ben a Zürichi-tó mellett birtokot vásárolt, amin aztán egy ház felépítésébe kezdett, amely házról így írt: „megfelel az ember ősi érzéseinek” és „anyai otthont” jelentett számára, illetve „kezdettől fogva az érlelődés helye lett (…), az individuáció egyféle ábrázolata”.

   Amikor erről olvastam az Emlékek, álmok, gondolatok című művében, eszembe jutott az a kamasz koromban megfogalmazódott vágyam, hogy egyszer milyen jó volna egy ilyesfajta házban élni. Amiben magam kell, hogy tüzet gyújtsak és az ehhez szükséges fát magamnak kell felaprítanom. Ennek pedig az a jelentősége, hogy ezen az úton jut véleményem szerint közelebb az ember mind a környezetéhez, mind pedig önmagához. Túlságosan sok felesleges dolgot teszünk és tömérdek hasznavehetetlen adattal tömjük tele keservesen a fejünket ahelyett, hogy a valóban fontossal foglalkoznánk. Azt hiszem, amikor a régi ember tűzifát aprított vagy kapálta a földet, szedte a termést, hogy életben maradjon – akkor volt utoljára közel valamiféle magasabbrendűséghez. Nem tudatosan, nem akarattal, hanem a legegyszerűbb, legtermészetesebb módon. Amit a modern kor e helyett adott, az többségében pótcselekvések tömkelege, amelyek magukban hordozzák időnk felesleges és értelmetlen elvesztegetését, ami a mai ember egyik legfőbb bűne (és persze ugyanakkor „szuverén joga” is). Ma már a kenyerünket nem saját magunk vetjük-aratjuk-dagasztjuk-sütjük, mivel az élelmiszert az üzletben meg tudjuk venni, ami által azt hitetik el velünk, hogy időt nyertünk, hiszen kiveszik nagyvonalúan ezt a fárasztó tevékenységet a kezünkből (sok ehhez hasonlóval együtt), de gondoljunk csak bele: valójában a nyert idő javarészét olyan munka végzésével töltjük (vagyunk kénytelenek tölteni), amely munka nem biztos, hogy (számunkra) hasznos, ugyanakkor pedig a kapott pénz sokszor éppen arra elég, hogy megvegyük aztán a kenyeret, amit már mások készítenek el helyettünk, megint mások szállítanak és adnak el. A kör tehát ismét bezárult, az életünk pedig így múlik el észrevétlenül.

   Tudom, hogy vannak sarkítások ebben a gondolatban, de a (számomra) lényegesre ennek ellenére talán rámutat: miközben eltávolodtunk a haladás bizonytalan és szirén-jellemű eszméjének áramában sodródva a legtöbb ősi tevékenységi körtől, cserébe nagyon is kétes dolgokat kaptunk: futószalagmunkát, műanyag ételeket, kölcsönöket, egyenépületeket, rövidtávra szóló tárgyak végeláthatatlan özönét és ebben a csillogó semmiben egyre többen látják be: nincs már valódi boldogság, hiszen jelentését és értelmét eleve meghamisították, ami által rossz helyen keressük; az isten-élményt üres konzum-élménnyé degradálták, ami által mulandóvá, perc-élménnyé változott.

   Itt köszön újra vissza Jung és a tóparti ház: „Bollingenben legsajátabb lényemben vagyok jelen (…), olykor szinte feloldódom a tájban és a dolgokban, magam élek minden fában, a hullámok csobogásában (…), lemondtam az elektromosságról, és magam fűtöm a kályhát meg a tűzhelyet”, és amelyik mondat különösen megragadott: „az ilyen egyszerű dolgok teszik egyszerűvé az embert; pedig milyen nehéz egyszerűnek lenni!” – márpedig ha az emberben felmerül az erre irányuló igény, akkor előbb-utóbb el is kell jutnia ide bármi áron, az árral szemben úszva, ezer viharon át; különben minden csak hiábavalóság marad.

 2009. december

A NÉPVÁNDORLÁSRÓL A TUDATSZINTEK FÉNYÉBEN

 

 

„Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal. 28Így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal.” 29 (Máté, 23. fejezet)

 

 

Elolvastam egy magyar borász írását, amelyben szomorkás ízekkel fűszerezve arra a megállapításra jutott, hogy „valami végérvényesen elromlott az európai kultúrkörben”. Több történet-foszlány mellett példaként hozott egy szenegáli pincért Párizsban; a steak kihűlt, a bor meleg és félédés volt – érteni vélem, mire gondolt, mit érzett. Nem kezdtem el magamban moralizálni és boncolgatni a témát; ez a jelenet nyilvánvalóan a jéghegy csúcsa, az idevezető út hosszú volt már eddig is, amivel az író, és – jobb esetben – az olvasó is tisztában van. Viszont az egyik hozzászóló válaszán megakadt a szemem: véleménye szerint mindez csupán a „gyarmattartó gőgje” és az értékvesztés oka nem a pincér, hanem az őt olcsón alkalmazó étteremtulajdonos.

 

Miért ostoroz mindent maga körül egy ún. liberális ember és miért imád kritikamentesen mindent, ami távoli, más, alig-megfogható, egzotikus? És mindezt ráadásképpen úgy teszi, hogy sem ő maga, sem védelmezettjei sosem hibásak, ő egy mindent-tudó megfigyelő, aki nem örököse semmi rossznak, de annál inkább fáklyavivője valami mindenek felé emelkedő magasztosságnak, amit lehetne ugyan ’világ(öko)centrikus-humanitárius tudatiságnak’ nevezni – ha nem volna ez egy hatalmas és torz félre-definiálása a ’világcentrikusság’ valós értelmének. Ehelyett minden gondolat telve (ön)ellentmondással: például segíteni kell az idegen/más civilizáció tagjait a mi portánkon gondolkodás és kritika nélkül, de szemet lehet hunyni sajátjaink  mélyszegénysége felett –  és természetesen számtalan hasonló példát lehetne felsorolni egészen más területekről is. Átható farizeusság-szag a levegőben.

 

Ha éppen ebben a ritka esetben nem ’rasszista’ a másik oldal, akkor odavágnak egy másik varázsszót: „gyarmattartó” – vajon hol rejtőzik ebben a megbélyegzős játszmában az alapvető hiba? Ott, hogy objektíven, externálisan, társadalmi és történelmi síkon még talán el is lehetne bizonyos (érdek)csoportokhoz kapcsoltan sütni ezeket a fajsúlyos szavakat (ha valaki ehhez feltétlenül ragaszkodik), de a szubjektum (itt most: az író) szintjén ez ebben az esetben tökéletesen értelmetlen. A szubjektum jelen esetben saját, önmeghatározást, önidentitást adó közegét igyekszik definiálni és szükségszerűen ehhez viszonyítja a jelenben észlelt, külső és belső változásokat. Ezt az egyén tekintheti jó és rossz irányú tendenciáknak, hiszen a kettősség világában ezek a címkék segítik a tájékozódást. Hogy az ’én’ megrekedt a tudat-fejlődés egy bizonyos szintjén (amit egyebek mellett nevezhetünk ’etnocentrikusnak’ is)? Meglehet, de talán éppen emiatt kell(ene) elfogadni álláspontját, mert az ő megélésében a jelen változásai tág értelemben létezésének értelmét, identitását fenyegetik – anélkül, hogy elhagyta volna saját civilizációjának (eddig biztonságosnak vélt) határait.

 

Más kérdés, hogy ez valójában, metafizikai nézőpontból véve: káprázat. Az ő szemén át nézve ugyanakkor ez az egyetlen valóság, aminek talajáról bár tovább kell(ene) majd rugaszkodnia, de ebben a pillanatban itt tart – és stációja megkerülhetetlen; emiatt (is) tisztelni kell és véleményét el kell tudni fogadni, még akkor is, ha magunkban fenntartásokat, ellenvéleményeket is megfogalmazunk. (Ahogyan a csecsemő félelme is élet-féltés; ezek a jelenkori, radikális változások éppen annyira megsemmisülés-érzettel kísért tudatállapotot gerjeszthetnek a mai emberben.)

 

Lehet, hogy egészen távolról/magasból nézve téved a borász, de legalább ekkora tévedés rásütni a „gyarmattartó” vagy bármilyen más bélyeget. Mindkét oldal a maga kulcslyukán át észleli a világot, ennél fogva bár képesek részigazságokat kihalászni az Egészből, végső értelemben mindkét oldal téved; a baj nem feltétlenül ez, hanem, hogy ezt nem ismerve fel, dühödten és elbizakodottan és örökké-tartóan támadják az örökös „másik oldalt”, azt hívén, hogy a saját igazságuk az egyedüli igazság.

 

A kettősség világában van még egy alapvető törvényszerűség: minden változik. Az objektív és szubjektív világ is – optimális esetben szinkronban és felfelé ívelően (egyébiránt sajnálatosan ez az, ami nem igazán teljesül/t/ például a modern és posztmodern korban). Ebből következően a történelem színpadán a civilizációk is jönnek, majd letűnnek, helyükön újak épülnek fel, hogy aztán maguk is bevégezzék saját sorsukat. Egyszer fenn, máskor lenn, Yin és Yang, purusa és prakriti. Minden folyamatos változás. Aki ezt nem hajlandó belátni vagy ellenáll ennek a törvénynek, az szorongásban tölti el egész életét, mert állandónak hitt dolgokba kapaszkodik hasztalan (dukha). És a szorongó emberből olykor, váratlanul feltör a forró láva és megeshet, hogy elpusztít mindent, ami az útjába kerül.

 

(Az egy nagyon messzire vezető kérdés, hogy a változások által folyamatos előrehaladás, fejlődés zajlik-e, amelynek során az előzőt az új állapot meg is őrzi egyúttal /Ken Wilber/, vagy ez egy elakadásokkal teli, akár alapvetően hanyatló irányú út /Kali Yuga stb./… Például a szcientizmus haladásként vagy félrelépésként értékelhető-e? Vagy visszautalva jelen írás legelejére: elromlott-e valóban valami rendkívül fontos vagy egy minden eddigit meghaladó, új korszak/civilizáció küszöbén állunk és várjuk, hogy apadjon kissé a felvert porfelleg?)

 

Hamvas írja A babérligetkönyvben: „…a jólétbe eddig még minden nép belehalt.

 

…Szeretnék a következőkben S. P. Huntingtontól (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa Könyvkiadó, 2004.) idézni: „A jövő veszélyes összeütközéseit valószínűleg a nyugati arrogancia, az iszlám intolerancia és a kínai magabiztosság robbanó elegye okozza majd.

 

Tehát: ebben a globális és valamiképpen szükségszerű, világméretű játszmában nem csak egy bűnbak van, bármennyire is kényelmes liberális gondolkodók számára ez a végtelenül otromba valóság-torzítás (téves önigazolásukat szolgálandó). Elgondolkodtatóak Huntington jelzői: arrogáns, intoleráns, magabiztos… Úgy fest a helyzet, hogy mindenki füle mögött van valamennyi vaj és ezt kár volna önös és rendkívül rövidtávú, zsákutcába vivő érdekek miatt eltagadni. Még akkor is fontos ezen elgondolkodni, ha történetesen annak a Nyugatnak lehet a legtöbb vétke, aminek – tetszik vagy sem – részesei vagyunk szubjektumokként: „A civilizációk közül egyedül a Nyugat az, melynek már korábban is nagy, időnként katasztrofális hatása volt más civilizációkra. (…) A Nyugat és a többiek viszonyának központi problémája azokban a nyugati – főleg amerikai - erőfeszítésekben rejlik, melyek disszonáns módon igyekeznek pártolni egy univerzális nyugati kultúrát, miközben ebbéli képességeik egyre korlátozottabbak.

 

A fenti jelzők és törekvések a külső, objektív részekre (i.e. a civilizációkra) érvényesek. A Ken Wilber-i ’bal oldalra’, a szubjektum dimenziójára – amiről legtöbben a posztmodern korban sajnálatosan megfeledkeznek – nem feltétlenül vonatkoztathatóak. Ide más megközelítési módszerek szükségesek ahhoz, hogy valóban tisztán lássuk ezt a roppant komplex helyzetet. És ugyanebből a megközelítésből egy másik nagyon fontos dolog is következik olvasatomban: míg a ’jobb oldali’, objektív, külső világ valóban globalizálódni látszik, addig a ’bal oldali’, szubjektív, egyéni szint az ehhez „illő” tudat-szinttől (névvel illetve: a ’világcentrikus tudattól’) messze elmaradt. Saját meglátásom szerint ez az egyik vezető oka a mai világunk mélységes és sötét, feloldhatatlannak látszó kríziseinek. A külvilág leelőzte az egyént, ami rettentő feszültségekhez, értelmezési problémákhoz vezetett (a modernizmus a fókuszát eleve a külvilágra állította és tökéletesen háttérbe szorította az egyéni mélységeket/kérdéseket/problémákat). Ugyanezért nem tudjuk igazán megragadni e jelenleg zajló, modernkori népvándorlás valódi okait és irányát, következményeit sem, mivel ez (is) egyszerre zajlik a szubjektum és objektum, az ’én’ és a ’mi’ síkján (részletesen ld. Ken Wilber integrálszemléletét, ezen belül az ún. ’négy negyed’ elméletét).

 

Folytatván a Huntington-idézetek sorát, hogy a jelenlegi helyzetet minél világosabban láthassuk:

 

A képmutatás, a kettős mérce alkalmazása képviseli azt az árat, amit az univerzalizmus magasztosságáért fizetni kell.

 

Az iszlám és Kína komoly kulturális hagyományt testesít meg, mely jelentősen különbözik a nyugatitól – az ő szemükben végtelenül fölötte is áll annak.

 

Ha ezt a két megállapítást még össze is vetjük és továbbgondoljuk, rájöhetünk arra, miért tartunk most ott, ahol éppen tartunk. Mindig érdemes az orrunknál tovább látni.

 

Nem egymást kellene megállás nélkül támadni vagy cirkuszi önostorozást/önostoroztatást végezni (ami messze nem azonos az önkritikával), és mindeközben tárt karokkal, szájszélmentén csorgó nyállal a szakadék felé rohanni, hanem mind világosabban felismerni a helyzetet és okokat. Ezután lehet eldönteni: egyáltalán merre tartson e viharban az Ember; kövesse-e tovább a Szellem útját vagy itt megrekedve vegetáljon, míg világ a világ…

 

2015. október 17.

dA NEVEKRŐL…

 

 

Évente egyre bővül az utónévkönyv hazánkban, lassan több név lesz, mint ahány gyermek születik. Nem elég a meglévő számos név, sok fiatal párt ösztökél valamiféle belső hevület arra, hogy olyan nevet találjanak születendő csemetéjüknek, amilyet még sosem hallott fül és sosem mondott ki száj ezelőtt (legalábbis vidékünkön). Pamfil, Oguz, Hamilton, Celerina és még hosszan lehetne sorolni a szokatlan neveket.

 

Miközben a világ egyéb területein maradnak az Ahmedek, Alik, Csengek és Huangok. Példaképpen: a kínaiak fele tíz név közül választ.

 

Mindez a világ jelen állása közepette mindenképpen elgondolkodtató. Míg mi a különlegesnél is különlegesebbeknek szeretnénk mutatkozni (legalábbis ezt várjuk gyermekeinktől, vagy talán általuk gondoljuk magunkat is annak), máshol ilyesfajta törekvés fel sem merül. Mi egyre individualizálódunk, míg mások megmaradnak a kollektivitást előbbre sorolók erős és népes táborában. Mi fogyunk, ők gyarapodnak.

 

A kérdés: vajon a jövőben kik maradnak a víz felett?

 

2017. augusztus 17.

A Rendszerről és a szabadulásról

 

 

A ’Rendszer’ alatt rendszerek összességét értem. Ember (?) alkotta, végtelenül bonyolult és múlékony szövedéke társadalmi, gazdasági, jogi, politikai, etikai és vallási elveknek, szabályoknak. A végeredmény: merő embertelenség. Egymással párhuzamos-, alá- és fölérendelt rendszerek örvénye és bennük hányódik-tengődik az ember maga. A kicsinyke teremtőcske-szolgácska.

 

A Rendszerben benne lehet maradni örökre. És meg lehet kísérelni a szabadulás kényes, rejtélyes mutatványát. Ennek három formáját ismerem. Elsőként is ott az ’Arlequin-metódus’: a „bolond”, aki fityiszt mutat a Rendszernek, mosolyog tünékeny szabályain és félreáll. Kilép a reflektorfényből. Ezen kívül lehet a Rendszeren belül felfelé is haladni – legalább – kétféle okból és kétféle módon. Az okokat illetően: lehet vágyni a hatalom mámorára és vágyni a Rendszer erőteljesebb irányítására; mindkét vágyhoz magasabbra kell hágni; mindkettő rejtett hajtóereje végső soron a félelem, ami talán örökre kimondatlan marad. A kétféle mód: lehet felfelé törni eltökélten-becstelenül, aljas konoksággal és haladhat valaki felfelé lelkiismerete szerint, becsületesen, szabálykövetően is. A közös a két módszer képviselőiben az, hogy mindenki továbbra is benne marad a Rendszerben.

 

Veszélyes azt gondolni, hogy egynéhány mutatvány és változtatás után máris a Rendszer fölé kerekedtünk. A Rendszerben mindenki benne van (plagizálva-elferdítve kissé Hamvast) – de a mérték az sosem mindegy. Mindenesetre az ’Arlequinné’ válást csak nagyon kevesen mondhatják el magukról; azok, akik már semmit sem mondanak magukról, mosolyuk viszont átvillan a legsötétebb éjszakán is.

 

2016. november

A véletlenről

 

 

Amennyiben elfogadjuk, hogy világunk teremtett világ, akkor innen kiindulva felmerülhet egy kérdés: vajon ebből következően mindenféle ’véletlen’ kizárható-e, hogy egy ’bizonyos’, meghatározott határig megengedett?

 

Jelen tudásunk szerint világunk számos olyan jelenségét, mint például a részecskék ún. Brown-mozgását vagy a káoszelmélettel összefüggésbe hozható légköri jelenségeket, tőzsdei árfolyam-mozgásokat, labdajátékokat, EKG- és EEG-eltéréseket a szív és az agy megfigyelése során véletlenszerűnek, előre nem jósolhatónak tartjuk. Vajon az Univerzum végtelenül összetett szövedékében ezek ’megengedettek’ és valóban véletlenszerűek, más szóval: erre nem terjed ki egy felső rendező és irányító ’erő’ figyelme, vagy minden egyes részecske „sorsa” előre meghatározott, irányított, pusztán mi nem vagyunk képesek ennek leképezésére, megértésére? (És természetesen harmadik teóriaként ott van annak lehetősége is, hogy minden létező alapvetően a véletlennek köszönheti meglétét és minden pillanatban ettől és csakis ettől függ további léte, jövője.)

 

Kérdés tehát, hogy ha elfogadunk valamiféle ’rendező elvet, erőt’ felettünk, akkor ennek „hatóköre” mindenre kiterjed a legkisebb részecskéig/energia-nyalábig vagy pusztán a nagyobb rendszerek egymásra gyakorolt hatására van/akar befolyással lenni?

 

Ez a kérdés úgy is feltehető, hogy a ’teremtés’ vagy másként szólva: Isten szemszögéből van-e relevanciája egy ízletes szivarból gomolygó füst által kirajzolt – látszólag – véletlenszerű, megismételhetetlen mintázatnak vagy az élő/nagyobb rendszerek között zajló folyamatos kölcsönhatások hatalmas színdarabjában az ilyen „jelentéktelen” események eltörpülnek-e vajon és a rendező erők figyelmén kívül esnek?

 

Másként megközelítve a kérdést, de továbbra is Isten létét véve alapul az is felvethető, hogy Isten áthatja a teljes Univerzumot, benne van legkisebb alkotórészében is valamiképpen, amiből az következik, hogy a véletlen teljességgel kizárható, téves fogalom. Ez a megközelítés egyébként elvezet az ún. ’divinális hasításig’, ami Nyugaton jött létre: az Isten(ek) felkerültek az égbe, mi lent iparkodunk a Földön, tehát elkülönültünk az Isten(ek)től, miközben Keleten az immanens, bennünk-élő Isten-kép maradt meghatározó. Amikor a hinduk megkérdik, hogy ’ki vagyok én?’, erre a válasz a következő: ’én Brahman vagyok’, ami azt jelenti, hogy az isteni én azonos Istennel; Isten mindenben benne van. Ez tehát kizárja a véletlent a teremtett világból, míg a transzcendens, távoli, rajtunk kívül elhelyezett Isten-képből kiindulva felmerülhetnek elméleti síkon a fenti kérdések.

 

(Kissé talán profán megközelítés Dr. House mondata: „A véletlen Isten eszköze, hogy névtelen maradjon.”De itt említhető az a Schopenhauerről szóló anekdota is, amely szerint egyszer ’véletlenül’ nekiment valakinek az utcán, amiért az illető megkérdezte tőle dühösen: „mit gondol, ki maga?”– amire a következő válasz érkezett: „hogy ki vagyok? bár tudnám!”.)

 

A végső választ elsősorban és ’legvalószínűbben’ az egyéni megtapasztalástól remélhetjük meglátásom szerint…

 

 

2014. november

AZ AKARÁSRÓL

 

„Akarni kell nem akarni” – írja (idézi) egyik könyvében Feldmár András.

Manapság ez a mondat meglehetősen nehezen értelmezhető és különösen nehezen illeszthető bele hétköznapjainkba. Hiszen jóformán mindenki ’akar’ valamit körülöttünk: a gyermek játékot, a szomszéd új autót, a kolléga karriert, mások pénzt, testi kapcsolatokat – és minden elért, megkaparintott vágy újabbat szül, így épül ez az ördögi spirál egyre. Még egyes „spirituális” írások is azt hangsúlyozzák, hogy „a boldogságot akarni kell”, tehát ha szétnézünk, első pillantásra a helyes útnak az ’akarás’ tűnik. A modern kor úgynevezett sikeres embere sok más mellett nagyon tud akarni.

 

De mindez valóban így helyes?

 

Miből fakad az akarás, a vágyakozás?

 

Egyes – mondjuk úgy – iskolák szerint az ember négy léttagozatának (fizikai, éter, asztrál, mentál) egyikéből, az asztrál testből. (Talán lehetne valamiféle párhuzamot állítani a jóval szélesebb körben ismert, freudi ’Ösztön-én’ /Id/ és az asztrál között – de persze az ateista tudós, Sigmund Freud nézetei nem egészen illeszthetőek törés nélkül efféle irracionális világnézetbe.) Ami - a jelen írás témáját tekintve - inkább töprengésre ad okot a XX. század egyik legkiemelkedőbbnek tartott gondolkodójával kapcsolatban, az a következő idézet: „Vágyom, tehát vagyok.”

 

Ezzel szemben egy másik idézet, Dubravszky Lászlótól: „Nemcsak az anyagi világ káprázat (Maya), hanem kb. hasonló mondható el a félanyagi (asztrál és éteri) világokról is. Valóság csak a szellemi világban van.”

 

Jól érzékelhető a két világnézet közti feloldhatatlan ellentét. A kérdés itt az, hogy mi melyiket fogadjuk el és ennél fogva melyik szerint igyekszünk élni? Másként: vajon mit gondolunk Casanováról: zseniális életművész vagy egy szánandó szerencsétlen volt csupán?

 

Az asztrál a test örömeire törekszik – tehát múló, elillanó örömöket hajszol, amik kellő távolságból nézve semmit sem érnek. És mégis, legtöbbünk élete az asztrál láthatatlan irányítása alatt telik el – ráadásul úgy, hogy szinte minden azt sugallja számunka: ez így jó…

 

Végezetül ismét egy Dubravszky-idézet, ami talán sikeresen világítja meg azt, ami miatt számomra jelentősége van az „akarni kell nem akarni” – csendes imperatívuszának:

 

„A fejlődés útja a magasabb cél érdekében az örömről és kényelemről való lemondás, fáradságon, munkán, áldozaton át vezet a maradandó eredmények megszerzéséhez, akár földi, akár szellemi oldalról nézzük a kérdést.”

 

Persze a reklámok nem ezt harsogják…

 

2011. január

AZ ALKOTÁSRÓL

 

Tegnap este a következő gondolat jutott eszembe: a szentek már nem alkotnak – csak fénytelenül ragyognak. Egyetlen művük: az életük - az emberi kapcsolatok mélységes tengerén való biztos, nyugodt, felfelé tekintő lebegés.

Igazság szerint elbizonytalanodtam és lelkiismeret-furdalást kezdtem érezni. Vajon az emberiség kultúrtörténetének leghatalmasabb alkotógéniuszai ezek szerint eleve nem illethetők a ’szent’ (beavatott) jelzővel? Bármilyen magasztos, megismételhetetlen is a mű – éppen az ’alkotás’ által szorul ki mindenki a szenteknek fenntartott helyről?

Aztán végigfutott bennem néhány ismert művész élete vázlatszerűen, és arra a következtetésre jutottam, hogy – amennyire ezt én megítélhetem – életük hús-vér emberi élet volt, telve sokszor szenvedéssel, kétségekkel és materiális gondokkal (anyagi, testi). Ezek ellenére természetesen a ’mű’ maga lehet isteni sugallat által létrehozott (ihletett); ezt nem zárja ki a ’médium’ profán jelleme, gyarló személye, sőt…

…Eltelt egy nap, leültem olvasni Hamvastól a Patmosz I. kötetét, ami éppen ott nyílott ki (A mű elégetése), ahonnan megkaptam a megerősítést (rezonancia). A következőket olvastam:

„A keleti hagyomány szerint mindegy, jó, vagy rossz, minden tett terhel, mert a világba egyre inkább belesző, és a kibontakozást gátolja.”

„A hagyomány embere az élettől teljesen meg akar tisztulni, a tömény és a tiszta létet akarja megvalósítani. Nem üdvözülni akar, hanem megszabadulni. Aki a megszabadulást akarja realizálni, annak mindennemű cselekvést meg kell szüntetnie.”

„A legmagasabb rendű tevékenység a mű alkotása.”– csakhogy itt, ebben az olvasatban a ’tevékenység’ nagyon is hibás attitűd! Hamvas folytatja: „…semminek sincs olyan karmatikus súlya, mint a műnek, a festménynek vagy a filozófiának, a templomnak vagy a szobornak, versnek vagy szonátának. A tett az embert magával rántja. Hová? A következményekbe. Amelyek alól nem lehet kibújni.”

„A Védanta sok száz éves remetéről beszél, aki barlangjában nem tud meghalni. Ott fenn a hegyen, szólt, öreg sas él, az emlékszik reám, öljétek meg, hogy meg tudjak szabadulni.”

…Mit lehetne ehhez hozzáfűzni? Gyakorlatilag semmit. Már csak azon töprengek, hogy vajon Hamvas Béla mit gondolt a felvett karma-fonálról e sorok papírra vetése után?

2011. május

 

AZ ELRENDELTETETTSÉG ÉS A KASZTOK VISZONYÁRÓL

 

 

Az ember determináltsága részben biológiai és részben szellemi-sorsbeli. Előbbi mindenképpen megfoghatóbb és ennél fogva elfogadottabb.

 

A biológiai meghatározottságunk alapját maga az anyagi test adja, hiszen alapvető biológiai szükségletekkel születünk a világra, amelyek közül az éhség, szomjúság, a rendszeres alvás és bizonyos időjárási szélsőségektől való mentesség életben maradásunk elengedhetetlen feltételei.

 

Ha ebből indulunk ki, akkor (profán) axiómaként kijelenthető, hogy földi életünk egyik alapvető célja éhségünk és szomjúságunk csillapítása, fáradalmaink kipihenése; egyszóval az anyagi test fenntartása. Az emberiség több ezer éves kultúrtörténetét e „zsigeri” törekvések alapvetően határozták meg. A földművelés fejlődésének, népvándorlásoknak, földrészek felfedezésének és véres háborúknak hátterét – döntő részben legalábbis - az a tény képezte és képzi ma is, hogy testünk élelem és folyadék nélkül elpusztulna.

 

Vagyis akár az egyént tekintjük, akár kollektíven az emberiség egész történelmét, bizonyos, hogy a ’biológiai determináltság’ döntő és megmásíthatatlan hatással van életünkre, céljainkra, gondolatainkra, terveinkre. Ha pedig feltételezzük, hogy mindennek van egy „ős-oka”, akkor ezen elrendeltetettségünk ténye felett átlépni nem illő. Azt üzeni számunkra, hogy bármennyire is szeretnénk tudati szinten növekedni és mind többet megérteni az univerzum titkaiból, előbb elő kell teremtenünk minden egyes napon, valamilyen módon élelmünket. Ehhez pedig egy huszonnégy órás keret áll rendelkezésünkre, vagyis ebbe kell belepréselni a táplálékszerzést-előállítást, a gondoskodást utódainkról, pihenésünket és csakis ezek után következhetnek azon tevékenységek, amelyek a szellemi fejlődést hivatottak szolgálni.

 

(Természetesen másként is megközelíthető e felvetés: a táplálék előállítása közben természetesen módunkban áll ugyan szellemileg fejlődni, de ehhez vissza kell nyúlnunk a ’termelés’ és a ’munka’ kifejezések közti döntő eltérés értelmezéséig: az előbbi esetben önellátásra állítjuk elő élelmünket és így a földet nem zsákmányoljuk ki, tevékenységünk közben pedig mindvégig tudatában vagyunk annak, hogy amit teszünk, azt a ’természet/univerzum’ részeként, azzal tökéletes összhangban és magunkat neki mindvégig alávetve tesszük – ekképpen ez szellemi útnak tekinthető. Ezzel szemben: a munka során már felesleg is keletkezik és mindez egyre profánabb térben és módon zajlik le, mintegy szellemtelenül; megjelenik a közöny a természettel/univerzummal szemben, a viszály és a versengés, a kevélység és a föld, továbbá bizonyos embercsoportok kizsákmányolása. Tény, hogy a nagyvárosok létrejöttéhez szükség volt felesleg felhalmozására, ugyanakkor ha csupán ökológiai szemmel is nézzük ezt a látszólag üdvös kérdést: valójában az urbanizáció jóval kevesebb előnnyel bír anyatermészetünk számára (és ennél fogva hosszú távon számunkra is), mint amennyire károsítja és pusztítja azt… /A munka idővel már nem feltétlenül kötődik közvetlenül az élelmiszer előállításához; viszont az érte kapott jövedelemből szerezzük be a számunkra szükséges élelmet./)

 

Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy életünk végső célja magasabb tudati szintekre kerülni (másként fogalmazva: közelebb kerülni az isteni teljességhez), akkor kijelenthető, hogy ehhez mindenki béklyókkal a lábán születik e világra és már csak ebből kifolyólag sem beszélhetünk ’tökéletes szabadságról’ az anyagi világban.

 

A fentebb taglalt tényekből levonható egy jelentőségteljes konzekvencia (bár kétségtelenül önkényes következtetés, és éppen ezért vitatható is): ahhoz, hogy a társadalomban legalább bizonyos csoportok számára elérhetővé váljanak magasabb beavatási fokozatok, ahhoz elsősorban időre volt szükségük, amit csakis azáltal nyerhettek el, ha a termelésből – bizonyos mértékben – kivonták magukat. (Természetesen ez nem összeférhetetlen például az önfenntartó kolostorok/közösségek létének tényével, ahol elsősorban fiatalabbak töltöttek/töltenek több időt az élelem előállításával, ugyanakkor az urbanizálódott társadalmi méretekhez képest ez a fajta tevékenység és hatékonyság jócskán kevés lett volna/lenne – másfelől viszont ezen a ponton akár az is felvethető, hogy ’itt van a kutya elásva’, más szóval akár a posztmodern világ kríziseire is felírható volna ez a recept bizonyos módosításokkal és kiegészítésekkel természetesen, de ez jócskán meghaladná ezen írás kereteit…) Egyszóval szükséges volt olyan tömegekre, akik életük döntő részét a termeléssel és az ezzel szorosan összefüggő kereskedéssel és nem elfelejtendő: háborúzással töltötték – vagyis kialakult a kasztrendszer, amit a modern történelemoktatás - mellesleg szólva - tökéletesen félreértelmezve okít.

 

Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a kasztokat az isteni szféra irányába való törekvés kényszerítette ki felülről – és a munka révén megjelent felesleg megjelenésével kialakult kereskedés és háborúzás-birtoklási vágy alulról.

 

Ha alaposan belegondolunk, posztmodern világunkban a kasztok továbbra is jelen vannak, csupán külsőleg átalakultak - és ami talán a legtragikusabb: a vezetést a kereskedő-harcos réteg vette magához (másodsorban a sudra, ld. proletárforradalmak), amivel a világra fokról fokra mind több rontást hoznak, hiszen e csoport(ok) tagjainak gondolkodása és törekvéseik teljességgel externálisak. És amíg ez így marad, addig a megosztottság, háborúk és éhínségek a világ részei lesznek elkerülhetetlenül.

 

 

2016. május

 

Az izolálódásról

 

„Ahogy az én-felfogásod kitágul, egyidejűleg a mások iránti érdeklődésed is növekedésnek indul.”/D. Chopra/

 

„Tat tvam asi.”

 

 

A (poszt)modern ember mindinkább távolodik szociális környezetétől és valójában önnön-magától is; elég csupán az elmúlt néhány évtized tendenciáira gondolni. Maszkokkal azonosul és látszat-kötelességeinek él tiszta emberi kapcsolatainak rovására.

 

A posztmodern haladás egyre gyorsuló üteme, a technológia megállíthatatlannak tűnő, folyamatosan zajló forradalma, a szinte exponenciálisan szaporodó információáradat folyamatos kapaszkodásra kényszeríti az embert: ha nem halad a fejlődéssel együtt, ha nem tanul folyamatosan a mindennapi munkája mellett, akkor lemarad. És a lemaradás-érzés ’szorongást’ generál, az ettől való ’félelem’ pedig a benzin agy-motorunkba; és a félelem – mint a kávé a kockacukrot -, folyamatosan és alattomosan itatja át idegsejtjeinket, hogy azok szakadatlanul dolgozhassanak, tárolhassák az információ őszentségét. Vagy szorongunk a lemaradásunk miatt, vagy pedig szorongunk a potenciális szorongás miatt. Modernkori patthelyzet.


A probléma, hogy a nap továbbra is huszonnégy órából áll. Így, a munka és tanulás mellett fogy a barátokra, családtagokra szánható idő mennyisége. (Amiképpen a terhelés alatt álló, gyorsulva dobogó szív az ellazulás idején igyekszik spórolni - hosszú távon - saját kárára, ily módon spórolunk időt feladatainknak és kötelességeinknek a közösségeink rovására.) Halogatjuk a találkozókat és a „jó volna leülni kicsit beszélgetni” mondatokat szajkózzuk sokszor, miközben lelkünk mélyén jól tudjuk, semmi sem lesz a legtöbb ilyen tervből. Aztán már ennek a puszta igénye is tovatűnik; az olykor feltörő magányérzetet pedig megpróbáljuk pénzzel, ranggal, utazásokkal és egyéb hideg ál-örömökkel visszafojtani.

 

Azt hisszük, azzal áltatjuk magunkat, hogy ez az állapot csak ’valameddig’ tart. Hogy egyszer vége lesz. Csak ezt a hetet, hónapot, szezont kell kibírni, aztán majd jobb lesz. De nem lesz jobb, az áradat sebes marad, sőt egyre sebesebb; az egyetlen, amit tehetünk, hogy kikecmergünk valahogyan a partra, amihez felismerés, tudatosság, erő és bátorság szükségeltetik. Ez a Hős Útja.

 

(Ha nagyon meresztgetjük a szemünket, már a fősodorból kinézve is láthatjuk, hogy homályos alakok állnak a parton és látszólag vidámak, de vidámságukat hamisnak és gyanúsnak ítéljük meg. Megvetően félrenézünk a haboktól homályos szemeinkkel. Aztán úszunk-kapálózunk tovább.)

 

Kitolódik a gyermekvállalás és legfőképpen egykézünk, ha egyáltalán vállalunk utódot, miközben a ’fejlett’ nyugaton egyre rövidebb ideig maradhat otthon gyermekével az anya. Hosszabb otthonmaradás esetén félő, hogy a technológia és a rendszer már oly mértékben előrehalad, hogy csak komoly nehézségek árán lehet felvenni ismét a kesztyűt a ringben. Ugyanezért nem kérhetünk egy kis ’időt’ sem, mert minden és mindenki azt dohogja, hörgi, nyögi: nincs megállás, nincs megállás, különben lemaradsz és kimaradsz.

 

(Okoz-e vajon mély lelki sérülést a korai anya-gyermek leválasztás? Valamennyi köze van-e a későbbi kielégíthetetlenségünkhöz és fogyasztási kényszerünkhöz?)

 

De valójában miből is maradunk ki? A jólétből, amit az a munka biztosít számunkra fejlettnek mondott világunkban, amivel gyakorlatilag életünk javát eltöltjük és amely munka olyan tudást igényel, amelynek számottevő része legkésőbb egy évtized múltával már az égvilágon semmit nem ér? Felmérjük egyáltalán és reálisan, milyen ’ára’ van a jólétünknek? Micsoda ökológiai, szociális, morális és szellemi rombolás áll mögötte? Belegebedünk, menedzser- és egyéb betegségekkel küszködünk, hogy kifizethessük a műételeket, hiteleinket, a bébiszittereket, az egészségügyi ellátásunkat és végül még arra is vigyázni illik, hogy jusson valamelyik cifranevű idősek otthonára is, amikor már nehezen tartjuk a vizeletünket és sántikálva, fájdalom nélkül még a szomszéd kisboltig sem bírunk önerőből eljutni; mivel viszont gyermekünket, gyermekeinket szintén beletettük a mókuskerékbe a kiszabott időpontban büszke szülői mosollyal kísérve, sajnos nem érnek rá vesződni velünk. Ilyenkor hazudjuk azt magunknak és egymásnak, hogy ’ez az élet rendje’. De valójában ez nem igaz.

 

És még mit ad a jólét? További izolálódást, mert a társak helyére Mammon lép legtöbbször olyan csodaszép álarc mögött, hogy ezt a legtöbben észre sem veszik. A bankszámla-titkainkat jobban őrizzük, mint bármi mást, de éppen annyira nem ildomos politikai- és világnézeteinket sem kiteregetni ebben a ’politikailag korrekt’ világrendben, mert abból előbb-utóbb ütközés és pofonok várhatóak. Hazamegyünk inkább, hogy a családtagok külön szobákba vonulva nézhessék a televíziót vagy kalandozzanak a virtuális valóságban. (Állítólag japán fiatalok széles köre már a randevúzásra sem szívesen szán időt.) Aztán jön az éjszaka, mi pedig forgolódunk az ágyban és hallgatjuk a falióra kongásait, mert – ahogy Pilinszky írta - „Az ágy közös. A párna nem.”…

 

…Szokták mondani, az ember két világ polgára: bár legmélyebb valónk a Szellem örök része, anyagi voltunkkal részt kell vállalnunk a világ dolgaiban is, tehát nem elég csak az egyik vagy csak a másik irányba növekedni, mert az torzuláshoz és szükségképpen töréshez fog előbb-utóbb vezetni; és az evilági tevékenységeinkhez a közösségek, az együtt-élés eredendően hozzátartoznak. Érdemes tehát a lokális közösségekben is megtalálni örömünket, továbbfejlődésünk zálogaképpen pedig ’meglátni a másikban önmagunkat’ – aminek egyik legnehezebb és legfontosabb alapja, hogy ’ne ítélkezzünk’ és ’ne hasonlítsuk magunkat másokhoz’. Ha ezeket betartjuk, máris komoly esélyt adtunk közösségeink együtt maradásának és ezáltal önmagunknak is…

 

2016. február, Veszprém

 

Az összeomló kolóniákról

 

Amikor embercsoportok elhatározzák, hogy kilépnek valamilyen formában a társadalomból, - mert bizonyos okoknál fogva megelégelték azt, amit maguk körül tapasztaltak: a számos visszásságot, disszonanciát, álszentséget, ürességet, rosszindulatot -, ezen ’tettük’ mögött az esetek egy részében megjelenik a ’megkülönböztetés’ is, úgyszólván az egyik magával rántja a másikat is, csaknem észrevétlenül. Márpedig mindenfajta elkülönülés valamitől az ’ego’ sajátja. Az egót az örök megkülönböztetés teszi azzá, ami. Lételeme. Gyermekkorunktól kezdve viszonyítjuk valamihez magunkat, folyton összehasonlítjuk tulajdonságainkat, képességeinket a másokéival – amiben nem utolsó sorban szerepet játszik azon mainstream iskolarendszer is, ami az életet beteges módon egyfajta ’lóversenyként’ fogja fel és már idejekorán ekképpen kezeli a reá bízott gyermekeket is.

 

Megkülönböztetjük magunkat másoktól, hogy önnön látszat-identitásunkat meghatározhassuk.

 

…Aztán létrejönnek a különálló közösségek, mert alapító tagjai nem akarnak ebben a lóverseny-életben tovább részt vállalni, nem akarják élethosszig tartóan kizárólag az anyagi javakat hajszolni és még sorolhatnánk az okokat. Ezzel a felismeréssel természetesen nincsen semmi baj, mi több, üdvös volna ilyenféle összefüggésekre minél több embernek ráébrednie.

 

Működni kezd a kolónia, látszólag minden szép, minden jó – megvalósul a kívülállás, az elkülönülés a társadalmi fősodortól. Füstölnek a kémények, nő a termés, az asztalra tiszta étel kerül. Az ego pedig csendesen mosolyog, mert a nagy trükk kiválóan sikerült: az elkülönülés létrejöttével sikeresen megerősítette önmagát, miközben a jelszavak és külcsín síkján ennek az ellenkezőjének téves illúziójába ringatta az elkülönülőket.

 

Az idő telik-múlik és egy ponton túl az oly nemes eszmékkel kiszínezett közösségen belül üti fel egyre többször fejét az egyén elkülönülésének kényszere – másként szólva, az ego immáron nem elégszik meg azzal, hogy kivált a társadalmi fősodor szürke csordájából nyíltan vagy titkon lenézve azt, hanem most már az új közösségen belül is definiálni és tovább-erősíteni szándékszik önmagát; azt a hamis képet, amivel tévesen azonosulva, vakon bolyongunk a káprázat világában – függetlenül attól, hogy egy nagyvárosi irodaházban robotolunk éppen papírhalmokkal körbevetten vagy télire fát vágunk erdei házunk kandallójába.

 

Az ego hibát keres a másikban és erőt fitogtat. Uralkodni akar és egyre több a dudás a csárdában. Levedlik lassan a ’szociális mosoly’ és egyre többen lendülnek kisebb-nagyobb támadásokba. (Egy nemrégen hallott történet szerint: még egy negyven fős falucskában is képes lopni és megosztani a vezető.)

 

Tegyük a dolgunkat és ne hasonlítsuk máshoz magunkat, ne akarjunk mindenáron különbözni és ne keressük a hibát másokban (ami által jobbnak tűnhetnénk). Amikor pedig ezen kapjuk mégis magunkat, legyünk éberek és tudatosak, ismerjük fel a szándék mögött egónkat, belsőnk gyarló, tévutakra kormányzó akarnokját és változtassunk. Ekképpen lehetséges esélyt adni arra, hogy egy különben nemes szándékok mentén életre hívott közösség tisztán fennmaradhasson.

 

Az más kérdés, hogy ki kell-e valóban és ilyen formában szakadni a társadalomból, vagy sokkal inkább: minden erőnkkel meg kell próbálni jobbá tenni azt, hiszen valamiért most és ide születtünk…

2016. március

 

 

AZ UNALOMRÓL

 

 

Könyveink, lemezeink, ezerféle tárgyaink hosszú, színes sorai mögött végső soron ott lapul a néma, szikár unalom. Az unalom, mint egy láthatatlan váz körbeveszi életünket és e vázra aggatjuk fel a képeket, a színeket, a hangokat – hogy megfeledkezhessünk magáról az unalomról.

 

Az unalom mindezek ellenére makacsul és mindvégig kitart – és tudat alatt félelmet kelt bennünk, mert azt hisszük, az unalom a majdani megsemmisülés imitációja, előképe.

 

Az unalom eszenciáját adó üresség megmutatja, mik vagyunk díszeink, cicomáink nélkül. Íme, a levetkeztetett ego: legbelül üres. Ha az unalom dísztelen színpada felett felkapcsoljuk egy percre a reflektorfényt, egyszeriben ott áll, ácsorog őfelsége az ’én’; láthatóan fél a csendtől, az elmúlástól, mert nem tudja, hogy mindez csupán egy színdarab és ami a ’lényeg’, az sosem pusztulhat el.

 

Ha nincs film, zene, könyv, újság, internet, vendégség, kirándulás, utazás, takarítás, kertészkedés, főzés a családnak – akkor feldereng az unalom. Egy darabig még ellenállunk, de ha mégis óvatlanok voltunk: ránk tör, megszáll alattomosan, kötelességszerűen.

 

Rettenetes, amikor egy beszélgetés megakad, mintha egy nem túl izgalmas film hirtelen véget érne. A zavar szinte tapintható. Ilyenkor egymásban tükröződve finoman, óvatosan megmutatja magát a mindenkiben élősködőként rejtőzködő, kaján unalom.

 

Vajon mit kezdenénk magunkkal, mivé változnánk, ha egy lakatlan szigetre vetne évekre a sors háborgó tengere?

 

Vannak persze olyanok, akik egy életen át képesek elkerülni – de titokban mindvégig menekülnek előle. Menekülés-fecsegés-színlelés az életük. Mint egy szabadulós mutatvány, ami az egész életen át tart és a végén nincs meg a kulcs.

 

Az unalom egyetlen ellenszere: a Teljesség keresése, vagy ha úgy tetszik: Isten keresése. Az egyetlen valódi ellenszer csakis ez. Lehet, sőt kell mindeközben sok minden mást is tenni, mert tapasztalatra, megélésre szükség van. A könyveket el kell olvasni, a filmeket meg kell nézni, a lemezeket és koncerteket végig kell hallgatni. Találkozni, megkedvelni, vágyni, főzni, mosni, felújítani, rendbe tenni kell. De mindezeket aztán meg kell haladni; ahhoz, hogy kiszakadhassunk véglegesen az unalom láthatatlan, magnetikus mezejéből, ahhoz fel kell emelnünk fejünket és mindvégig felfelé kell tekinteni, bármit is teszünk, bármi is történjen velünk.

 

Ezen az úton idővel megértjük: az unalom az egóhoz tartozik. És ennél fogva, csakúgy, mint az ego: káprázat csupán.

 

Az egót meg kell élni, meg kell tapasztalni, ki kell ismerni. Ekképpen az unalmat is meg kell tapasztalni, de végül mindkettőt meg kell haladni. Az unalom ekkor szertefoszlik, mint a köd. Mintha sosem lett volna.

 

Minden körülmények között lehetőleg-csakis felfelé nézve az életünk megtelik tartalommal, értelemmel. Megláthatjuk az egyetlen, valódi célt, ami értelmet ad egész életünknek.

 

Veszprém, 2016. április

 

BIG DATA

 

Nem tudom, hogy az ember mikor érezte magát kisebbnek: amikor még hitte, hogy a világegyetem középpontján él, saját mikro-környezetének viszonyrendszerén belül általában elég jól ismerte a helyét és tudta a dolgát, de kétségtelen tény, hogy belehalhatott egy vakbél- vagy tüdőgyulladásba -- vagy a modern korban, - mellesleg Freud és Darwin pofonjai után -, amikor napi szinten érintkezünk virtuálisan vagy éppen a valóságban azzal a ’nagyvilággal’, amelyben immáron több, mint 7 milliárd ember él és követel identitást, életteret, jogokat, de legalábbis élelmet-vizet-tiszta levegőt magának. Ez a kor a Big Data kora, a mindent elsöprő adatmennyiség ideje, ami mellesleg évente minimum a felével növekszik és amely adatok segítségével egyre precízebben megjósolható az emberi viselkedés, kiismerhető az egyén kapcsolati hálója és egyre észrevehetetlenebbül válunk marketing-zsákmányállattá, humán-céltáblává, magánéletvesztetté.

 

(Találtam egy érdekes honlapot /http://www.worldometers.info/hu//, amiből érdemes kiemelni néhány, a mai nap tekintetében „aktuális” /?/ adatot: ma 315.187 ember született ezen mondat megírásáig hozzávetőlegesen, és 134.660 ember halt meg /közülük 26.676 ember éhen/. Csak a mai napon 442.562.000 újság jelent meg és 4.567.789 mobiltelefont adtak el. És aki megnézi ezt az oldalt, látni fogja: a számlálók megállíthatatlanul pörögnek. Születünk, meghalunk, könyvek és újságok tonnaszám jelennek meg, össze-vissza vásárolunk, levelezünk, „blogolunk”, telefonálunk, minden napra jut rádió-sláger, felejthető mozifilm, két évre kalibrált elektromos eszközöket gyártanak létminimumon tartott, arctalan munkásemberek pótcselekvési igényeink kielégítésére és mindezek hozzájárulásával-jóvoltából a gazdasági-ökológiai-szociológiai számlálók egyre csak forognak. Adatok, adatok: rólunk, cselekedeteinkről, szokásainkról, a világról – a virtuális tér végtelen-magas strukturált és strukturálatlan információhegyei és végtelen-mély szemetesládái között barangolunk életünk egyre nagyobb hányadában /a pszichiátria mellesleg ezt éppen olyan addikcióként vizsgálja és tartja számon, mint amilyen a régivágású ópium-függés/ – és ugyanitt kószálnak csendesen erre szakosodott vállalatok, adathalászok, tudósok is /ld. Barabási: Villanások – a jövő kiszámítható könyvét/.)

(Naponta átlagosan 625 milliárd dalt, 500 milliárd fényképet, 190 millió órányi filmet töltenek fel számítástechnikai eszközökre. A YouTube videomegosztóra percenként 72 órányi felvétel kerül rá. Állítólag a világon rendelkezésre álló adatmennyiség 90%-a az utóbbi két évben keletkezett. /HVG, 2012.12.22./)

 

A Big Data jelenségből levonható egyik legbrutálisabb konzekvencia (persze a tyúk-tojás effektus itt sem kerülhető meg), hogy végképpen és visszafordíthatatlanul ’fogyasztóvá’ degradálódtunk: semmi más nem számít belőlünk, csak az, hogy mennyit keresünk és abból leginkább mire szoktunk és szándékozunk költeni. Valamit-valamiért: a szánkba reptetik a sültgalambot (bármi, bármikor megrendelhető, ki sem kell mozdulnunk otthonról, megszólalnunk is felesleges - csak legyen elég pénzünk), cserébe viszont mindent megtudnak rólunk: mit nézünk, olvasunk, vásárolunk az interneten, mikor és mennyit telefonálunk, mennyi a hitelünk, miről levelezünk, merre járunk – egyre szűkül a valóban sajátnak tekinthető mozgástér. Ismétlem: valamit-valamiért. A fausti paktum ki- és beteljesedik lassacskán; és feloldozásról egyelőre nem esik szó a közbeszéd szintjén.

 

A fogyasztóvá alacsonyításunkból az is következik, hogy végső soron nem tudásunk, elért korunk, társadalmilag hasznos vagy ártó, káros cselekedeteink alapján rangsorolódunk a jövőben, hanem egyszerűen tőkeerőnk és vásárlási intenzitásunk alapján, ami egyúttal minden mást tekintve egy téves, hamis és feszültséget generáló egyenlőségjelet tesz az emberek közé, aminek véleményem szerint az egyre általánosabbá váló tegeződés mintegy burkolt részjelensége.

 

A másik csaknem ennyire kemény következmény: éppen a szentséges ’információ’ devalválódása: egészen egyszerűen, paradox módon értéktelenedik a virtuális térbe kilőtt hihetetlen mennyiségű adat, ugyanis van egy (egyelőre) kikerülhetetlen biológiai tényező, éspedig saját agyunk befogadóképessége. Az egyik adat rátelepszik a másikra, bele-belekapunk hírekbe, cikkekbe, dalokba, tekintetünket egyre újabb és érdekesebb adatok tömege vonzza, de mindent nem vagyunk képesek befogadni, helyes és átfogó szintézisre-elemzésre-értékrendesítésre alig jut már idő és energia - az emésztetlen vagy csak félig-emésztett információ előbb-utóbb megüli gyomrunkat… Értéktelenedik a töménytelenül sok adat, éppen azért, mert töménytelenül sok, és ezen hatalmas mennyiség egyúttal saját tudatlanságunkat-kicsinységünket is alátámasztja, frusztrációt generál törvényszerűen, továbblépve pedig szorongást, depressziót indukálhat. Ezek a betegségek a WHO előrejelzése szerint 10-20 éven belül gazdasági oldalról is a legjelentősebb egészségügyi problémának fognak számítani. (Az Európai Unió lakosságának 38,2%-a, 164 millió ember küzd valamilyen mentális zavarral, ezek közül a szorongásos betegségek, alvászavar és a depresszió okozza a legnagyobb gondot. Természetesen nem gondolom, hogy ezek és a Big Data jelenség közvetlenül és kizárólagosan függenek össze, de azt feltételezem, hogy bizonyos és egyre növekvő mértékben feltalálható közöttük ok-okozatiság). *

 

Lehetséges, hogy sarkított megállapítás, de azt gondolom, hogy az utóbbi néhány száz évben felgyorsult emberi elmagányosodásnak két döntő előmozdító lépése volt: az egyik az ipari forradalmak és az urbanizáció (mellesleg ezekből következett a hagyományos családmodell és a nemi szerepek átalakulása), a másik pedig a virtuális adat-robbanás (még ha paradoxonnal is tűnik ez; „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek.” – ahogy Karinthy írta).

 

Ezek után ismét eszembe jut a kérdés: mikor érezte kisebbnek magát az ember az ég alatt, vagy másképpen: mikor volt boldogabb – amikor még könnyen felismerte helyét-szerepét-dolgát a világban, de nem volt még a nap huszonnégy órájában elérhető telefonon, sőt gyakran éhezett, vagy a Big Data korában, amikor bár látszólag hatalom és korlátlan mennyiségű információ a konzum-ember jussa, hűtőszekrénye telepakolva, autójában és számítógépében a legmodernebb technológia, mégis mindez sokkal inkább tűnik illúziónak (Maya), aminek megállás nélküli hajszolása-élvezése közben észrevétlenül elveszítjük önmagunkat és szoros, valós emberi kapcsolatainkat, egyre távolabb kerülünk a teljes és egészséges élet sine qua none-jának tekinthető belső harmóniától, és tartok attól, hogy nagy árat fogunk még mindezért fizetni.

 

Megjegyzés: a Big Data fogalmat általánosabban használtam a fenti írásban annál, mint amennyit néhány szigorúbb definíciója megengedett volna.

 

*ajánlom Dr. Freund Tamás neves magyar agykutató idevonatkozó gondolatait

 

2013. január

 

 

Budapesti reggel

Késő őszi ködben a város, sétálok a Pozsonyi úton vasárnap reggel; egy asszony vizet iszik, félrenyel. Egy férfi ölében kutyáját viszi. Elhaladok a ház mellett, ahol Radnóti özvegye él (a kaputelefonon csupán ennyi olvasható: Radnóti), előtte a hirdetőoszlopon a közelgő Depeche Mode koncert plakátja. Parkoló autók. Múlt és jelen. Milyen lehetett itt ötven vagy hetven éve? Arrébb két rendőr ácsorog, egy fiatal nővel találkozik egy pillanatra tekintetem, egy üzletre ki van írva kézzel: lókolbász kapható. Azt hiszem, errefelé minden, - amire csak szükség lehet -, kapható.

   Magam mögött hagyom a háztömböt, amelyben nem is olyan régen még az öreg Faludy élte utolsó napjait. Sétálok tovább a Szent István körúton; a villamosra úgy nagyjából tizenöten várnak. Autó sem sok siklik végig az úton. Kirakatok a legkülönfélébb árukkal merednek a vasárnapra, következik a Vígszínház, a gyalogosátkelőnél pirosat kapok. Kereslet-kínálat. A vidéki méretekhez szokott szememnek hatalmas épületeket nézem; szinte minden ablak meséjére kíváncsi lennék. Szívesen leülnék egyik-másik mögé, figyelném a benti nagyjából-csendben a folyton mozgó várost egy forró tejeskávéval és valami régi könyvvel kezemben. Dosztojevszkij, Tolsztoj, Márai illene most ide, talán. Álmodozni szabad. Az ég piszkosfehér. Nyolc óra tíz.

   Várva a metróra a főváros térképére pillantok, amit koszos ragasztócsíkok tartanak. Kicsit jelképszerű, lehangoló látvány. A metrón mellettem nyugdíjas korú asszony fekete kalapban, zöld kabátban a televízió műsort böngészi át, átellenben velem egy pocakos, dupla szemüveget és fehér zoknit viselő férfi a sporthírekbe merül bele, két fiatalember mobiltelefonjaik virtuális gombjait nyomkodja, egy kopott barna bőrdzsekis személy lebicsaklott fejjel alszik, majd óramű pontossággal ébred célállomása előtt. Talán dolgozott az éjjel. Mákony, maya, káprázat. Az idő agyonütése két pont között. A vagonban az átlagéletkor ezen a reggelen ránézésre ötven körüli. Fásult, idegen arcok. Süvít-zúg a szerelvény.

   Aztán előbukkanunk ismét a föld alól; lombtalan fák csupasz ágakkal merednek az ég felé, reklámok, óriás-áruházak tűnnek fel előttem. Gyalogosan továbbindulok…

 

 

 

 

 

2012. november

Fúgaszemek

 

…Leültem a kertbe, közel a bejárati ajtóhoz, megszólaltak bentről a Kunst der Fuge első hangjai zongorán és a nemrégen még a rotyogó vízben fövő mély-sárga, illatos kukoricát a számhoz emeltem; egy pillanatig tartóan megszagoltam, majd szinte azonnal, mohón beléharaptam. Ha az ember éhes, még gyarlóbbá válik és hajlamos mohón enni, gyorsan, falva. Bár éhes voltam, mégis – egy hirtelen támadt belső hang parancsára - igyekeztem magamat arra kényszeríteni, hogy lassabban egyek. Hogy élvezzem ki a ’most’ minden cseppjét: arcomhoz érintettem gyermekes mozdulattal, majd újra haraptam. Figyelni igyekeztem állagát, színét, ízét és illatát, ahogy a félkemény héj elválik a bennékétől számban - és ez a sok inger mind a Bach mű hangjaival keveredett össze bennem. Élveztem a pillanatot. Égi és földi együtt volt, összeölelkezett egy nagyon rövid és mégis végtelenül hosszú percig.

 

…A gyermek megéli a nyáresték minden rezzenését tudattalanul. Megéli, mert egész egyszerűen nincsen más dolga. Nem azt mondom, hogy gondtalan, mert egyáltalán nem az, de ’dolga’ az még nincs abban az értelemben, ahogyan eldobhatatlanul, könyörtelenül dolga van egy felnőttnek. Amikor az érett színek lassan fogyni kezdenek, elnyúlnak az árnyékok majd lassan minden elcsendesedik, csak messze valahol csobog halkan az öntözővíz vagy éppen alig-hallhatóan szót váltanak még az emberek és a távolban kutyák ugatnak, mindenfelé pedig tücskök ciripelnek - a gyermek ezekben az üdvvel teli percekben nem a másnapi feladatokra, az elintézendőkre, a megoldanivalókra, a feleslegesen-megtanulnivalókra, a határidőkre, a megszerzendőkre gondol. Az érzékszervei (és persze nem a tudata) az esteledésre fókuszálnak. Az illatokra és neszekre - amíg beborít mindent észrevétlenül a sötétség. A játék ekkor átmenetileg véget ér; az illatos ágynemű várja a gyermeket, hogy a ’dologtalanság’ puha mámorával borítsa be úgy, olyan lágy óvatossággal, hogy mindarra, hogy valójában mi is történt, (legjobb esetben is) csak felnőtt fejjel eszméljen igazából rá; hogy valójában azokon a gyermekkori nyárestéken a ’lét’ teljessége érintette meg fél-ártatlan lelkét… Azt hiszem, későbbi életünk egy részében ezt az élményt keressük őrültként, vakon tapogatózva, miközben botlásaink, eséseink mind több vérző sebet fakasztanak rajtunk.

 

…Meg kell állnia az embernek időnként, és figyelnie kell: fülelni, szagolni, nézni. Érezni a szellőt az arcán. Távoli madárcsivitelésre, kalapácshangra, hegedűszóra, kiáltásra hegyezni a fülét a legváratlanabb pillanatokban. Meg kell néznie az elhaladó arcokat, a házfalak repedéseit, a sziklákból kinyúló makacs faágakat, az ezerarcú felhőket, a múlt csillagfényeit. Jelen kell olykor lennie, különben az élet (a létezésről most nem is szólva) semmi marad. Elmarad, mint egy meghirdetett mozifilm vagy, mint egy izgalmasnak ígérkező színdarab. A végén előhívott fényképekről hófehér semmi néz majd állhatatosan farkasszemet velünk megváltoztathatatlanul.

 

Nem tudnék most ennél jobb, de egyúttal ennél nehezebben véghezvihető tanácsot adni…

 

2013. augusztus 1.

HIBRID TÉR

 

…ültem a kisváros egyik siváran berendezett megélhetési-cukrászdájában és a mű-sütemény elfogyasztása közben szóba elegyedtem a kiszolgáló fiatal hölggyel. Hogy a belépésem óta tegezett, már nem is lepett meg, de azért még kissé zavarba jöttem, hogy akkor én miképpen válaszoljak neki, elvégre nem őriztünk együtt libát soha, máshonnan sem ismertük egymást és túlzottan bizalmas viszonyba sem szándékoztam kerülni vele.

   Szóval, beszélgettünk. Megdicsértem a nemrégiben felújított belvárosi részt; még a válságos időkben is képes volt a helyi vezetőség pénzt szerezni arra, hogy élhetőbb, szebb legyen a város és, hogy – ezen túlmenően – turistákat csaljon a vidékre, ahonnan egyébként nagy az elvándorlás.  A válasz meglepett: azt mondta a cukrászdás, hogy sokan panaszkodtak a lezárásokból fakadó közlekedési nehézségekre és, hogy többek szerint a pénzt lakások építésére kellett volna szánni.

   Eltöprengtem: az én ’esztétikai- és tartalmat/értelmet néző’ világképemmel szembejött az anyaghoz rögzült, ’funkcionális’ világkép (sarkítva és kissé sántán fogalmazva). Az ellentét jóformán kibékíthetetlen, mégis érdemesnek látom az érvek és ellenérvek lehetőség szerinti feltárását (itt most a teljesség igénye nélkül):

   Azt gondolom, lehet bármennyi lakást építeni vízszintes és horizontális irányokba, tele lehet tömni bármennyi emberrel ezeket a lakásokat, de ha nincs egy valamiféle szellemiséget viselő és őrző, nyüzsgő, kereskedelmi szempontokat is kielégítő, esztétikus és rendezett centrum, akkor ott az élet folyton csak hétköznapi, funkcionális, vegetatív érdekeket preferáló. Kés, villa, olló, ennivaló. De az ember - eredendően - nem (idomítható) állat, hogy ha éppen nem vadászik (konzumál) vagy párt keres, akkor a vackában heverjen, még akkor sem az, ha politikai-gazdasági rendszerek ezt érthető örömmel vennék.  A középpont keresésének igénye mélyen a lélekben lakozik (ld. axis mundi, Világfa, Életfa, Gaokerena-fa /Irán/, Szent tér /Eliade/, Jákob lajtorjája, kauwa-auwa, skambha, mandala), hiszen folyamatosan érezzük az onnan való kirekesztettségünket, ugyanakkor érdemes figyelembe venni, hogy a kali yuga idején már meg kell elégednünk a profán- ésszent térvalamiféle fals, téves arányú ötvözetével. Azt is írhatom, hogy megközelítésem eleve profán, de legalább nem-elvontságából és szimplifikáltságából következően megfogható és optimális esetben realizálható.

   Egy városközpont anyagi világunkban (centrum-szerepéből következően) még talán képes megőrizni a közösséget (a szakrális építmények mellett vagy azokkal együtt), ami nélkül az egyéni élet dimenziótlanná, céltalanná, sorstalanná válik (válhat), és bár meglehet, hogy a közösség-élmény korunkban már nem feltétlenül hordoz spirituális tartalmat, mégis feltételezhető, hogy utunkon valamiképpen előbbre visz.

2010. január

HITVALLÁS

Pilinszky János írja az Egy szép napon versében:

„Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.

Mindíg,
mindíg is hazavágytam.”


 Latinovits Zoltán így emlékezett vissza asztalostanoncként eltöltött idejére a Kisiparos Újságban:

Hányszor vágytam vissza a handa-bandázó szervezetlenségből, művészi körökből a krisztusi műhelybe, az ősi céhbe, ahol a tudás szab rangsort, ahol tiszta és emberséges minden, akár a cseresznyefa simogatása, a dió bőgőmély barnasága, a körte bölcs biztonsága.
Felsöpröm a műhelyt, helyre kerülnek a szerszámok, mágnesre ragadnak az elgurult szögek. Este van. Feszülnek az izmok, az agy nyugodt.
Mindennap tettünk valamit. Nyugodtan alszik az ember, akár a bölcsőben, akár a koporsóban.”


Akinek a lelke mélyén nem rejtőzik egy iránytű vagy egy súlymérték, az elveszett ember…

 

 

 

INDULÁS ELŐTT…

 

 

…Az ember felkel az utolsó nap reggelén és kibámul egy idegen hely merev-kopott ablakából és merengve nézi a szemközti házfalakat, miközben rájön, hogy valamit ma is maga mögött hagy. De csak úgy tud valamit maga mögött hagyni, ha abba előbb befektetett. Befektetett időt, pénzt, de leginkább vállalt utazást, kalandot; végigment ismeretlen utcákon, betért sosem-látott helyekre, megízlelte a helyi ételeket, italokat és beleszagolt - kissé talán mohón - a szélbe, mi több szóba elegyedett idegen emberekkel; mindezek elől nem hátrált meg, nem dőlt hátra egy kényelmes fotelben vagy napozóágyban inkább. Ha nem is kizárólag, de ezek a „valahol otthagyások” teszik aztán igazán sajáttá, egyedivé, keserédes emlékké az egykori utazást. Aztán, sokkal később ezek az utolsó napokba sűrűsödött érzések adják majd talán a legkülönlegesebb felhangokat emlékeinknek, amikor már nem lesz testi erőnk újból nekivágni a hosszú és kimerítő utazásoknak, de az az ember, akivé az érett napfényben fürdő kertben ülve őszes hajjal, mély ráncokkal, kezében egy csésze kávéval vagy egy pohár borral akkorra leszünk valahol, ezeknek is köszönheti majdani önnön-magát…

 

2014. július 1.

JELENLÉT

 

Munkahelyemre menet azon tűnődtem, hogy vajon milyen lehet úgy észlelni a világot, hogy nem ismerünk egyetlen emberi nyelvet sem. Képzeljük el, hogy pusztán érzékszerveink működnek: látunk, hallunk, érzünk – de a látott, hallott, érzett dolgokat, jelenségeket, eseményeket, színeket, szagokat, hangokat nem nevezzük meg, nem ragasztunk automatikusan valamilyen címkét rájuk és legfőképpen nem kalandozik el elménk ezer másik irányba minden egyes külvilági inger hatására.

 

Talán minden olyanná képeződne le elménkben, amilyen valójában.

 

És legfőképpen: a ’tiszta’ érzékelés megnyitná számunkra a jelen-idő elzárt kapuját. Úgy hiszem, könnyűszerrel kiléphetnénk így a múlt és jövő fogságából, préséből a mindent átható, örök mostba.

 

Persze, ha úgy vesszük, ezzel csupán újra felfedeztem a ’meditációs objektum’ réges-régi fogalmát és gyakorlatát, mégis örülök, hogy egy kisebb kerülő úton és önmagam jutottam el ide.

 

…Este, amikor ez a gondolatmenet ismét eszembe jutott, tekintetem arra a képre függesztettem, amit harmincadik születésnapomra kaptam és már évek óta díszíti jelenlegi nappalink falát. Igyekeztem kiseperni a szavakat és gondolatokat fejemből, miközben az éjszakai utcarészletet ábrázoló festményt néztem. Rövid időn belül a kép megváltozott és olyannak érzékeltem, amilyennek még soha sem láttam az elmúlt években. A felismeréssel együtt rögvest a kérdés is felbukkant a mélyből: vajon milyen lenne a világ, ha képes volnék szavak és gondolatok nélkül figyelni mindenre hosszú órákon át?

 

És vajon milyen lehet szavak nélkül a benti világ?

 

Veszprém, 2016. április 14.

 

 

 KALAND

 

Ülök a kertben. Október vége, langyos szél kavarja a hulló leveleket, vénasszonyok nyara, kegyelmi időszak. Beékelődve két nyomorúságos munkanap közé. Néhány szabadnak tűnő perc: beléjük kellene kapaszkodnom, de érzem, kifolynak ujjaim közein. Egyre közeledik a másnapi ébredés, a kötelesség-menet. Gondolkodom: hogyan lehetne másképpen?

 

…Tegnap láttam egy repülőgépet az éjszakai égbolton. Láttam a villódzó jelzőfényeket, miközben valahonnan valamiféle távoli, idegen város ismeretlen repülőtere felé suhant a gép a csillagok alatt. Azt véltem, ez a ’kaland’ – legalábbis az egyik formája, az egyik síkja. Férfias, bátor, tudást-igénylő. Vezetni, irányítani, navigálni egy hatalmas szerkezetet a felhők felett, leszállni messzi helyeken, újra és újra útra kelni – névtelenül, arctalanul. Uralva – látszólag legalábbis – az életet, az elemeket, mindent.

 

Amikor ilyesmire gondolok, - önkéntelenül, valamilyen belső kényszer hatására keresve a ’kalandot’ a magam számára -, eszembe jutnak ellenpontozásképpen a következőhöz hasonló bölcseletek:

 

„Tétlenség hódítja meg a világot.”

 

„Tégy tett nélkül, intézz intézkedés nélkül, ízesíts íz nélkül.”

 

„Aki tízezer szekér gazdája, néz a világba, nem lát önmagába.”

 

„A lábujjhegyre ágaskodó nem áll sokáig, a nagy léptekkel rohanó nem megy sokáig, a fénybe-álló nem lesz fényes, a magát-hirdető nem lesz híres…”

 

 „Nem lép ki az ajtón, és világot megismer, nem néz ki az ablakon és égi út-at megismer; mennél messzebb megy, annál kevesebbet ismer.”/Lao-ce: Tao Te King/

 

Megtorpanás. A folyton-rohanó, rezgő-görcsölő elme tévképzete/célja volna csupán a ’kaland’? Mi is valójában az a ’kaland’, amire a vágy olykor fellángol bennem? Eleinte beavatás-keresés, később netalán valamiféle életközepi krízis burkolt megjelenése, aminek legmélyén esetleg-ráadásul a halálfélelem áskál? (Hamis illúzió az 50. szülésnapot tartani az emberi élet felének; ennél sokkalta valószínűbb, hogy 30-40 éves korunk körül jutunk életünk számtani felezőpontjához.) Rossz életvezetés? Az adott élet-szakasz/a lassú öregedés feladatainak, szerepének hibás- vagy nem-felismerése?

 

Egyszóval: mi a ’kaland’? Lehetséges, - amolyan Márai-féle értelemben-, hogy amikor a felnőttkor egyre szürkülő, kimerevedő víztükrébe hirtelen belecsobban egy nagyobb kődarab és váratlan hullámokat szül, ezt az eseményt nevezhetjük ’kalandnak’?

 

Szerelmi dráma, árulás, csalódás barátban-társban-gyermekben vagy ejtőernyőugrás, maraton futás, szimfónia-írás, hegymászás, világkörüli út, tanyasi önellátás?

 

A ’kaland’ másfelől úgy is tagolható, mint kis- és nagy ’kaland’, attől függően, mekkora hatást képes kiváltani és hatása mennyire tartós, illetve említeni kell az ál-kalandokat is, mint amilyen például egy mozifilm megnézése és illuzórikus azonosulás a világ megmentőjével rövid időre. Léteznek azok a ’nagy-kalandok’ (akárcsak az ún. nagy álmok), amelyek visszafordíthatatlanul megváltoztatják az életet; ilyen lehet például egy emigráció, esetleg egy hosszú zarándoklat vagy akár egy nehéz gyógyulás. (Ha még tovább megyünk, akkor az egész életet kalandnak tekinthetjük: a születés, felnövés, családalapítás, halálra-készülés végig egy hosszú ’kaland’. A többi: kaland a kalandban.)

 

A ’kaland’ teszi-teheti életutunkat egyénivé, megismételhetetlenül sajátossá, ránk-jellemzővé. A ’kaland’ egyénre szabott, megélése egyén-függő, szubjektív. Lehet belőle építkezni és el is lehet tékozolni.

 

Vajon a ’kaland’ megtalál vagy keresni kell? Sors-szerűen érkezik vagy soha el-nem-jön? Lehet-e folyton keresni? Helyes-e a keresés? Ismét eszembe jut a taoisták jelen-megközelítése, a Wu Wei: az együtthaladás a Tao-val, cselekvés nem-cselekvés által…

 

A ’kaland’ színkavalkád a szürkeségben – legalábbis vágyaink értelmezésében. Ugyanakkor van valami, ami előbb-utóbb kilúgozza, kiheréli: ez a ’megszokás’ vagy az ’unalom’: az ember adaptív lény, a túléléshez megkapta/kifejlesztette ezt a tulajdonságát, ami ilyenkor viszont ellenséggé válik, gazdája ellen fordul: a kínkeservesen meglelt-elért-megkapott ’kaland’ egy idő után fakulni kezd és eljön majd egy reggel, amikor úgy ébredünk, hogy már valójában csak egy szürke lom, üres semmi, amiért esetleg akár mindent/sok-mindent feláldoztunk még nem is túl régen. És maradnak a hétköznapok, a könyörtelenül múló idő, óraketyegés, pergő homokszemek…

 

Létezik a ’kaland’ előli menekülés is, ami valamiféle nehéz fáradtságban, tompaságban jelentkezik sokszor. Hogy végső soron ez védelmi mechanizmus vagy ellenerőként fellépő zavar, nehéz megmondani. A ’kaland’ kell-e vagy inkább az elkerülés, passzivitás, kivárás a helyes attitűd?

 

„Az ember nemcsak azzal vétkezik, amit elkövet, hanem vétkezik azzal is, amit nem követ el, mert figyelmetlen vagy közömbös.” /Márai Sándor: Kaland/

 

Befelé-nézés– de mielőtt ideáig eljutnánk, azt hiszem, mégiscsak meg kell(ene) történnie a ’kalandnak’, valamiféle kizökkenés, megélés, megtapasztalás szükséges, hiszen mi másért élnénk? Ha zsákutcába is kerülünk olykor, az életünk ettől függetlenül már ’gazdagabb’ lett egy meghatározó tapasztalással, amivel többek vagyunk és legközelebb másféle döntéseket hozunk-hozhatunk. (Ezért sem szabad a széltől is óvni gyermekeinket. Engedni kell a saját útjukon haladni őket, máskülönben olyan erőkkel húzunk ujjat, amikkel szemben hosszú távon esélyünk sincsen nyerni.)

 

…Kérdés, hogy a belső, folyton mozgó fogaskerekeink ránk kényszerített kalandjai érnek-e többet, vagy tudni/akarni leülni egy napos, őszi kertben és hosszan szemlélni a hulló, sárguló faleveleket, a folyton változó fényjátékokat, érezni a langyos fuvallatokat és az elmúlás illatát? Lehetséges, hogy ez a másféle ’kaland’ felér sok hosszú utazással távoli, csábító tájakra…

 

2013. október

KÖR ÉS NÉGYZET

 

 

A modern Európa helyzetének, konfliktusainak megértéséhez - egyfelől-történelmének átlátása alapvetően szükséges, ezen belül a 4-8. század közé eső’népvándorlások kora’ különösen jelentős súlyt képvisel. A Római Birodalom végével (476) indul a középkor, aminek korai szakasza ennél fogva egybeesik ezzel a korral (a Birodalom területére Kelet- és Észak-Európából érkeznek népcsoportok). A magyar honfoglalás (895 környéke) ideje a népvándorlások utolsó szakasza (bár a László Gyula által kettős honfoglalásnak nevezett elmélet a betelepülés első szakaszát 670 köré helyezi).

 

Nemrégen azon töprengtem el, hogy vándorló, hazát kereső népek vajon miben térnek el szimbólumaikat, hiedelemvilágukat, gondolataikat, világlátásukat illetően letelepült, hazát talált népektől. Mivel ennek teljességre törekvő átlátása, összefoglalása meghaladja tudásomat és lehetőségeimet, csupán a jurta és (kő)ház jelentőségét, szimbolikáját emelném ki ebből az izgalmakban bővelkedő, roppant összetett témakörből.

 

Érdemes az ősi társadalmak világképéhez nyúlni elsőként: saját világukat ’mikrokozmoszként’, a külsőt idegen, ismeretlen világként értelmezték, amely utóbbi a káoszt, a holtak-démonok birodalmát foglalta magába. A saját mikrokozmosz ún. Középponttal bírt, ami szent hely volt, szerepe szerint itt nyilvánult meg a szentség és ebben a pontban metszette egymást a három kozmikus világ (Ég, Föld, Pokol), a Középpontban vált lehetségessé a közlekedés e három birodalom között. A saját terület Középpontja lehetett hegy, fa (Világfa), oszlop, város, templom, ház vagy a jurta; egyszóval számos Középpont létezett, ami az archaikus ember szemszögéből nézve egyáltalán nem ellentmondásos. Ahogy Eliade írja: „Mélyen gyökeredzik az emberben az a vágy, hogy a valóság szívében, a Világ Középpontjában élhessen, ott, ahol lehetséges a közlekedés Ég és Föld között: ezért van olyan végtelenül sok „Középpontja” a világnak.”

 

A fentiek alapján a jurta és ház szerepe azonos: Középpontként funkcionálnak, a szentség helyei. Amiben viszont eltérnek, az - egyfelől - alaprajzuk: a jurtáé kör, a házé négyszög. A kör a végtelenséget jelenti, Isten határtalanságára utal, a Szellem jele (Szász Ilma hívja fel a figyelmet: a π transzcendens szám), míg a négyzet korlátozást, anyagiságot jelképez. (A kutatók szerint nehéz eldönteni, hogy a kerek vagy a négyzetes alapforma keletkezett-e korábban. Az bizonyos, hogy a kör a vándorló népeknél vált elterjedtté, bár az eszkimók és számos afrikai törzs a mai napig kör alapú építményben élnek, nem beszélve a mongol jurtáról /ger/. Ezen írás belső logikája szerint egyébként a kör élvez e tekintetben elsőbbséget.)

 

A jurta belső tere az égboltot idézi. Oldalfala hajlítható rácsszerkezetű, a tetővázat íves lécbordák alkotják, amik egy középső kerékabroncsban találkoznak (Középpont), ezen át távozik a középen égő tűz füstje. A jurta jobb oldala a férfiaké, míg a bal oldalon a nők és gyermekek foglalnak helyet.

 

(Ezen a pontok meg kell jegyezni, hogy léteztek négy- és nyolcszögű jurták illetve sátrak is, de ezekre is kupolát formáló tetőszerkezet borult, így tehát együtt volt a négyszög és a kör /ld. mandalák/, másként: a világmindenség.)

 

A ház szimbolikája nem kevésbé összetett, sőt; pincéje az alvilágot, a középső része a földi világot, a padlása pedig az égi birodalmat jelképezi, ekképpen tölti be fentebb részletezett Középpont-szerepét, de az álom-szimbolikában ugyanezen szintezettségnek szintúgy fontos jelentése van (a pince a tudatalatti szintjére, a padlás a magasabb tudati nívókra, szellemi felemelkedésre utal). A magyar nyelvben a menny-ezet szó különösen sokat mondóan utal önnön szimbolikus értelmére, de gondolhatunk akár a mestergerendára és annak funkciójára is. A tájolás ugyancsak alapvetően fontos, például a hagyományos kínai ház bejárata a felkelő nap felé nyílt.

 

Hankiss Elemér írja a Félelmek és szimbólumok (Osiris Kiadó, 2006) című könyvében: „A háznak egyaránt oltalmaznia kellett az embert a fizikai és a spirituális veszélyek ellen. (…) Védenie kellett azzal a rémülettel szemben, hogy egy ismeretlen és veszélyes világban él. (…) A civilizációk többségében az új házakat beszentelték, és sok helyen még ma is beszentelik. Ami más szóval azt jelenti, hogy kiemelték a profán világból és áthelyezték a szentség világába.”

 

…Nyilván sarkított, de talán mégsem egészen alaptalan megállapítás, hogy a vándorló, mozgásban lévő népek közelebb éltek a szellemi világokhoz, míg a letelepedettek mindinkább az anyagi stabilitásra, gyarapodásra, felhalmozásra kezdtek fókuszálni (ennek talán késői folyományának tekinthető a Nyugat-Kelet irányú súlyos, napjainkban is rohamos ütemben zajló deszakralizáció). Nem jelenthető ki általánosítva, fekete-fehéren az sem, hogy a nomád népek számára inkább a ’most’, míg a hazát találtak számára már inkább a ’jövő’ és másodsorban a ’múlt’ vált fontosabbá. Ugyanakkor vitatható megállapításaim mentségéül: a vándorló népek életben maradása sokkalta inkább függött a ’most’-on és a ’szellemi vezetők’ segítőkészségén. Sem váratlan támadásokat, járványokat, éhínségeket, sem pedig kedvezőtlen időjárási helyzeteket nem lehetett halogatni, kikerülni; szembe kellett (csaknem) minden életveszéllyel nézni, mindezek ennél fogva elkerülhetetlenül a jelenhez rögzítették ezeket a népeket. Az ég alatt éltek szimbolikus és valós értelemben valódi menedék nélkül, folyamatosan veszély-közelben. Ugyanakkor életformájuk a jelenből nézve elbukott (?), nem volt fenntartható. Az emberiség anyagi-szellemi fejlődését igazgató erővonalak a népeket államhatárok közé sorolták ennek minden előnyével és hátrányával. (Korunkban egyébiránt újabb tendenciák vannak kirajzolódóban: a vándorlások, ország-alapítások hosszú és sokszor keserves évszázadai után uniók és új egyesült államok világrendje sejlik halványan fel… /Érdekesek ebből a szempontból is Steiner gondolatai Szent Mihály arkangyal ’facies Dei’ korunkat érintő szerepéről./)

 

Tömören összefoglalva az eddigieket: a különbséget a nomád és letelepedett népek „lelki alkatában” a káosz világától egyaránt oltalmazó jurta és ház alaprajzainak (kör és négyzet) szimbolikus jelentésének szembenállásában látom (ég, föld) – annak figyelembevételével, hogy a teljes kérdéskör ennél valójában sokkalta összetettebb…

 

2013. július

KÖZÖSSÉG-TELENSÉG

A minap egy ismerősön keresztül eljuthattam egy buddhista tűzszertartásra, amit egy hosszabb ívű tanítás előzött meg. A szertartást egy nepáli rinpocse vezette, akinek tanításának lényege tömören összefoglalva az volt, hogy győzzük le önzésünket és még életünkben tapasztaljuk meg a fenséges megvilágosodottságot. Ismétlődő motívum volt a szerető szív princípiuma.

   (Barátommal aztán többször visszatértünk arra a mindkettőnkben felmerült kérdésre, hogy vajon hiteles volt-e a szerzetes. Ima közben felvette ugyan a mellette fekvő mobiltelefonját, de amit összességében mondott, annak tartalmával nem tudtunk nem egyetérteni. Végül nem jutottunk dűlőre a kérdésben. Túl sok a hamis tanító.)

   Amiről beszélni szeretnék: a szertartáson nyilvánvalóan válogatott, nyitott, szellemi kérdésekkel bizonyára foglalkozó, általam egyébként nem ismert emberek vettek részt. Az elhangzott szavak súlya, az ősi imák különös-idegen dallama, a lemenő Nap fénye érzésem szerint mindegyikőnkre valamekkora mértékben hatással volt. Mégsem járt át az a közösség(egység)-tudat, ami mindezekből következett volna. Valamiért nem köszöntünk egymásnak (vagy csupán foghegyről), valamiért nem néztünk igazán egymás szemébe, valamiért idegenek maradtunk a közös (valamilyen fokú) szellemi élmény ellenére. Nem tudom, hogy akárcsak néhány évtizeddel korábban minden ugyanígy történt-e volna, elmenőben ugyanígy éreztem-e volna. Mintha egyre vastagabb lenne rajtunk a kéreg, amit már egy ilyen szertartás sem képes, még rövid időre sem igazán áttörni.

   …Nem sokkal a fenti sorok leírása után egy cikkre hívták fel figyelmemet (HVG, 2012. 08. 18.), amiben a magyar társadalom 1945 utáni gyors modernizációjának következményeként („szétszaggatta a hagyományos közösségeket, s helyükre már csak a szoros belügyi felügyelet miatt sem sikerült új közösségi hálózatoknak belépniük”) említi a szerző a magyar társadalom atomizálódását, individualizálódását („minden kutatás azt mutatja, hogy a magyar az egyik legindividualistább és legegoistább társadalom”). A cikkben röviden szó esik a bizalom hiányáról, a családon kívüli kapcsolatok lazaságáról illetőleg nem-létéről, a cikk melléklete pedig a következőkkel kezdődik: „a világ egyik legboldogtalanabb nemzete a magyar (Ipsos, 2011.)”.

   Vajon egy ennyire erodált társadalmat/nemzetet mi kovácsolhatna (újra) össze? Talán elsőként a helyi közösségeknek kellene megerősödniük, amihez alapvetően szükséges bizonyos mértékű áldozat-készség, empátia, figyelem és az önös célok – legalább részleges – letörése. Fontos volna annak felismerése, hogy a közösség előrelendülése magával hozza az egyén boldogulását – ami meglátásom szerint vertikálisabb, mélyrehatóbb, „minőségibb” fejlődés, mint az egyes emberek önös, törtető, kaparó-könyöklő, sokszor pitiáner előmenetele. (A törtetés eleve kizár mindenféle komolyabbnak nevezhető szellemi fejlődést.)

   Külön említést érdemel az afrikai ’Ubuntu’ fogalma: azt jelenti hozzávetőlegesen, hogy az egyén azonos a közösséggel (a ’mi’-vel) és önmagában, izoláltan nem is értelmezhető. Egyszerűen szólva: amikor nem kérdés, hogy az arra tévedt idegen szállást és élelmet kap. Érdemes ezen eltöprengeni…

 


2012. augusztus

KÜLVILÁG ÉS BELVILÁG…

 

 

A minap egy kosztümös filmet néztem meg az angol arisztokráciáról: a szereplők pompás ruhákban, hatalmas kastélyokban, üde-zöld parkokban jártak-keltek, unatkoztak, olvasgattak, írogattak, zongorázgattak, vadászgattak, bálokat rendeztek és eszméket cseréltek…

 

Ezt nézve az a gondolatom támadt, hogy amikortól az ember igazán elfordult Istentől, leszokott figyelmének a Belsőbe irányításáról, onnantól kezdve a fókuszpont, a gondolatok iránya törvényszerűen egyre externálisabbá vált. Csakhogy a Külső eredendően üres és félelmetes, veszélyekkel teli hely, így azt meg kellett tölteni formákkal. A forma viszont múlandó, az Üresség (Valóság) egy villanásnyi ’állapota’, megnyilvánulása részben miáltalunk; ebből következően az idő és anyag nézőpontjából nézve a sok ezer évnyi erőfeszítéseink is mind elvesznek előbb vagy utóbb. A baj nem is legfőképpen ez, hanem ennek fel-nem-ismerése és a makacs ragaszkodás a formák világához. Ragaszkodás a Külső térhez, mint az egyedüli létezőnek vélt dimenzióhoz.

 

Mindeközben a Belsőről egészen megfeledkeztünk. A formát pedig nem csupán létrehozzuk, hanem birtokolni is vágyunk; mintha folyton óriás léggömbökre, vattacukorhalmokra szeretnénk ráugrani gyermeki lelkesedéssel és mohósággal. Birtokolni szeretnénk a tárgyakat, házakat és olykor egész országokat is, attól függően, éppen mi adatott meg, milyen szerepet töltünk be röpke életünk során.

 

Ezzel a meglátással szemben Szvámí Véda Bháratí Isten című könyvében a következőt olvastam:

 

Amikor a tevékenységet, a munkát nem úgy fogják fel, mintha az közvetlenül Istenhez intézett ima lenne, akkor unalmas”.

 

Ezt úgy lehet összefüggésbe hozni meglátásom szerint a fentebbi sorokkal (óvatosan kitágítva e sorok jelentését), hogy bármit is teszünk, ha közben és mindvégig nem az Istenre gondolunk, az a tevékenység kizárólag a múlandóságnak lesz jegyese. (A félreérthetőség miatt jegyzem csupán meg, hogy nem egy antropomorf, szakállas, idős férfi totálisan externalizált képének gyermeteg felidézésére gondolok vasárnap délelőttönként, hanem elsősorban a Belsővel történő mélységes azonosulás-érzésre.)

 

Istenben élés nélkül cselekedni, folytonosan csakis alkotni és a Külsőt tágítani-teletömni tettekkel és tárgyakkal exponenciális ütemben: ez maga a múlandóság, amit részben félelem, részben birtoklási kényszer előz meg és amit végső soron örök ürességérzés kísér (előbb vagy utóbb); majd paradox módon éppen ez a lappangó üresség-érzet hajszol bele az újabb cselekménybe, a létrehozás örökös kényszerébe. Ekképpen lesz világhódító olyan nép, akinek csupán papírforma szerinti, Külső Istene van. De ugyanebből következően lesz az út vége elkerülhetetlenül bukás, összeomlás és megsemmisülés.

 

2016. május 1.

 

LÉTSZINTEK

 

        

Tegnap este arra jutottam, hogy az embereket – némi önkényt is alkalmazva-, háromféle csoportba lehet besorolni. Természetesen e csoportok között változatos átmenetek, közös halmazok és alcsoportok is léteznek, amiknek a részletes taglalása meghaladná ennek a tömör leírásnak a korlátait.

 

Elsőként említeném a ’vegetálókat’: ők azok, akik számára az élet a testi vágyak kielégítéséről szól legelsősorban: első a gyomor és a genitáliák, minden csak ezek megnyugtatása után következik. A külcsín általában cicomás, giccses, amivel a belső ürességét igyekeznek ellensúlyozni. A nyers fizikai erő gyakorta túlhangsúlyozott. Erkölcsi szintjük általában alacsony, ha valami helyteleníthetőt nem tesznek meg belső késztetésük ellenére, annak a büntetéstől való félelem az oka. Ezt a stációt többé-kevésbé mindenki megtapasztalja (egyedfejlődés).

 

A második csoportba az ’öröm és/vagy boldogságkeresők’ tartoznak: ők azok, akik már felismerték, több is létezik a világon a vegetatív élvezeteken kívül, így életüknek részét képezi a tudomány, művészetek ismerete-élvezete; fontosnak tekintik a világ megismerését és a szociális kapcsolatok valamilyen szintű ápolását, illetőleg gyakran kötődnek bizonyos vallásokhoz, filozófiai nézetekhez is. A külcsín már letisztultabb, de még mindig túlzottan fontos. A tettek mögött még mindig sokszor az önzés, az én-érdek az egyik hajtóerő.

 

Végezetül a harmadik csoportot a ’fejlődők’ alkotják: ők azok, akik már meghaladták az első két csoport korlátait, nézőpontjait, ugyanakkor a meghaladással egyúttal meg is tartottak bizonyos, szükséges elemeket. A második és harmadik csoport tagjai közti legfőbb különbséget abban látom, hogy amíg az ’örömkeresők’ igyekeznek lehetőség szerint elkerülni a fájdalmakat és a szenvedést, addig a ’fejlődők’ már ráébredtek arra, hogy a szellemi előrelépés egyik szükséges része a szenvedés megtapasztalása; ez a legerősebb katalizátora a mély lelki átalakulásoknak, ez képes kilendíteni a holtpontokról embereket. Az ide tartozók tudják, hogy a fejlődésnek ára van. Tetteiket már nem önző vágyak irányítják, hanem főként a fejlődés, segítségnyújtás-támogatás-tanítás igénye. Erkölcsi értékrendjüket szellemi útjelzőkhöz igazítják, ideájuk a tisztaság. Gondolkodásuk rugalmas. A külcsín kevéssé fontos, de az egyensúly belátása-megértése miatt nem is elhanyagolt, nincsen alulértékelve.

 

A második csoportból létezhet átjárás a harmadikba és az elsőbe is (például alkoholizmus), ami arra enged következtetni, hogy a fejlődési utak nem minden esetben pusztán egyirányúak.

 

E csoportosítás kapcsán eszembe jutottak az emberiségnek olyan monumentális-szakrális épületei, mint a Stonehenge vagy Hagar Qim (a megalitikus kultúra nyomai az Atlanti-óceán partvidéke mentén végig fellelhetőek, de tágan szemlélve a világ minden táján találhatóak hasonló építmények, amik egymástól tökéletesen függetlenül jöttek létre): vajon milyen motiváció sarkalta eleinket erőiket a végletekig próbára tevő építkezésekre, amikor még a puszta túlélés sokkalta nehezebb és megterhelőbb volt? Ha a fenti kategóriákból indulok ki, az a következtetés adódik, hogy akár ötezer évvel korábban is lehettek közösségek vezetői a harmadik csoport tagjai és feltehetően az őket követők közül is számosan legalább a második szintbe voltak besorolhatóak, vagyis az (új)kőkori emberek között is létezhettek már ezek a tudatszintek. Kellett már akkoriban élniük olyan szellemi vezetőknek, akik az Ég és Föld közöttiség létállapotát világosan látták-értették és ennek tudatában építtettek olyan hatalmas kőtemplomokat, amelyekkel folyamatos kapcsolatba kerülhettek az Éggel (ld. napfordulók, fényszögek).

 

Vajon miben és milyen mértékben változott az emberiség az elmúlt több ezer év során a fenti kategorizálás szerint és vajon magunkat melyik csoporthoz tartozónak gondoljuk?

 

2016. július

MITŐL MAGYAR?

 

(Előrebocsátom: a választ nem ismerem, de keresem.)

 

Kora tavaszias időben, séta közben figyeltem a házakat: össze-vissza, különösebb összhang nélkül következtek egymás után, és valamiért nem éreztem át az utcák hangulatát; jól esett látnom a falakra simuló langyos napfényt, de nem kezdtek mesélni a házak, kerítések, kertrészletek, fák… Ezek az utcák – amerre jártam - bárhol lehettek volna az országban, felesleges és félrevezető volna megneveznem a várost.

Külföldi sétáim alkalmával legtöbbször érezni lehetett a tájat és házakat, szinte mindig meg tudtam volna mondani, melyik országban vagyok, ha történetesen a határátlépéseket átaludtam volna: az öreg házak, jellegzetes utcaképek, az emberek – többnyire megbízhatóan árulkodnak hovatartozásukról. Az olasz sikátorok között megbújó milliónyi emberi történetfoszlány, a fegyelmezett német épületek, középkori hangulatot idéző lengyel piacterek, arab teázók lassú forrósága mind-mind hozzá tartozik az adott országhoz. A múlt és a jelen között összeköttetés van, és ez a láthatatlan, mégis érzékelhető kapcsolat teszi súlyossá, különössé, egyedivé az adott teret.

   Magyarországon sokszor pontosan ez hiányzik: a kapcsolat(unk) múlt és jelen között. Utolsó nagy fellángolásunk, 1956 után fokozatos süllyedés következett: a hatvanas évekre már az ország nagy része teljes erővel, hittel vagy félelemből, de építette Kádárék szocializmusát, miközben lassan megfeledkezett gyökereiről, hovatartozásáról. A szülői házak örökségére, a faragott konyhakredencekre hamarosan libafos-zöld zománcfestéket kentek, a düledező fakerítések helyére vas vagy bádogkerítések színes flitterekkel cicomázott rettenete került, a nők műszálas otthonkákba, testszínű harisnyanadrágokba, a férfiak kékszínű melegítőruhákba bújtak, amihez gyérszövésű atlétatrikó dukált. A múltat fokozatosan felváltotta egy ízetlen, seszínűre festett szocialista jelen, uralkodóvá vált a betonszürke, lélekidegen szocialista realizmus, ami többé-kevésbé a mai napig körbevesz minket, mindennapjainkat, életünket.

   Minket valamiért - viszonylag - könnyedén el tudtak szakítani attól a múlttól, aminek meg kellett volna határoznia jelenünket. Hagytuk besározni, meghamisítani a történelmünket, elfelejtettük rákócziak, krúdyk, máraik, telekik, kállay miklósok Magyarországát (sosemvoltként állították be nekünk), a valódi magyar ételek ízét, most pedig úgy tarol le minket a ’multikultúra’ nyugat felől ránk törő vihara, mintha friss hajtások volnánk, és amihez nagyon sokan asszisztálnak vagy éppen csak tapsolnak. Kevesen őriznek olyan szokásokat, amelyeket még nagy- vagy dédapák hagytak örökül és amelyek bárhol a világban fajsúlyt adnak az embernek. Nem fogadjuk el azt, hogy a történelem „nem mögöttünk, hanem alattunk van” – ahogyan ezt egyszer régen hallottam valahol. Sokkal könnyebb olyasfajta liberális jelszavakra bólogatni, mint például a „műveltség magánügy”; egyszóval nem számít, nincs rá szükség, elvégre termelni és fogyasztani a múltunk megértése nélkül is lehet, sőt sokkal hamarabb teszi be kosarába a kínai hagymát az, aki nem lát összefüggéseket a világban. Aki gyökértelen, vagy akinek hazája az a ’nagyvilág’, amelyet vezetői modern korunkra piacokra parcelláztak fel és amelyben a tőzsdeindex meghatározóbb tényező lett, mint az egyes emberek élete.

   Nagyon nehéz meghatározni, mitől lesz egy ház, egy utca, egy falu vagy város - és bennük az ember: magyar. Elég valószínű, hogy nem a pirospaprikától vagy „gulasch-levestől”, de még a csikósoktól sem. Bizonyos szinten persze mindezek hozzánk tartoznak, de erőltetésük egyrészt inkább nevetséges, másrészt leárnyékolják mindazt, amit valóban fontos volna tudni: mennyiben van közünk Árpád honfoglalóihoz, szkítákhoz, csángókhoz vagy székelyekhez, honnan ered és valóban olyannyira különleges-e anyanyelvünk (az egyetlen biztosan közös pont magyar és magyar között), mit keresünk és mi a szerepünk a „szláv tengerben”, mit akartak velünk a Habsburgok valójában, Széchenyi vagy Kossuth látott-e tisztábban, mi és miért történt a versailles-i kastélyban vagy Jaltán, a ránk erőltetett kollektív bűntudat szűk zubbonyát vajon szükséges-e viselnünk, kik írták és milyen szándékkal a rendszerváltásunk forgatókönyvét, valóban ördögi terveket sző-e az IMF velünk kapcsolatban, értékeink (emberi és anyagi) mennyire érdekesek, fontosak a világ számára? Lehetséges, hogy közhelyszerű, de – megítélésem szerint – nem felesleges kérdések és attól tartok, nem kapnék jelenleg egyértelmű, összecsengő válaszokat ezekre, márpedig saját magunk megértése, magyarságunk mellékízmentes meghatározása, a közös nevező kialakítása és az innen már valóban elkezdhető ország(tovább)építés szempontjából a válaszok elengedhetetlenek és a közeljövőben ezeket meg kell adnunk továbbélésünk érdekében.

 

 

Kiegészítések

 

1. A’Csöpi-presszó’ lehetséges, hogy sokat mesélhetne a rendszerváltást megelőző évtizedekről, akár kellemes, nosztalgikus érzéseket is köthetünk hozzá (elvégre nem valami távoli, ködbe vesző múlt szülötte), de emiatt még nem szeretném „hungarikumként” tisztelni. Vajon nekünk – kivált, ha például egy hamisítatlan angol ’pubot’ veszünk – miért csak ez jutott? És amikor már lehetett mást csinálni, miért majmoltuk le a nyugatot (és csináltunk egyebek mellett sok angol-jellegű pubot)?

2.  Nem tudom, más európai népeknek identitásuk keresése jelent-e ekkora fejtörést. Úgy hiszem, általánosságban kevesebb kétségük van saját történelmükkel, hazájukkal, hovatartozásukkal kapcsolatosan, de ebben tévedhetek.

3. Nem tudom, ki kell-e úgy találni például Németországot vagy Norvégiát, mint mostanában Magyarországot (ld. Új Magyarország Fejlesztési Terv, Hankiss Elemér: Találjuk ki Magyarországot! stb.).

4. Nem tudom, miért gondoljuk azt, hogy képtelenek vagyunk újdonsággal előállni? Miért utánozzuk zsigerből a külföldi zenéket, miért vásárolunk külföldi, sokszor bugyuta televíziós műsor-licenceket, miért lopunk még akkor is reklám-ötletet nyugatról, amikor igazi „hungarikumnak” akarunk szárnyakat adni (bor-kampány palack- logó)? Miért nem hiszünk magunkban?

5. Szép dolog régi recepteket, szokásokat újra felfedezni, de egyelőre nem hiteles. Sokszor idegenül áll kezünkben. Majd – ha kitart – az unokák kezében lesz ismét az.

6. Érdekes Húsvét hétfőjén nézni a televízióban például a hollókői locsolkodást: turistaként bámulják őseik saját szokásainak játékos, kissé talán üres imitációját az emberek szabadidőruhákban. Ami egykor természetes volt, mostanra színház, cirkusz, egyszeri látnivaló. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nincsen helye fejlődésnek, hogy járjunk ma is népviseletben, de a valódi fejlődés nem az, amit most megélünk és annak hiszünk. A valódi fejlődés csakis önmagunkban mehet végbe és ez minél kevésbé sikeres, annál színesebbre festjük kínunkban a magunk körüli világot és benne magunkat…

 2010. április

MUNKAHELY, KÖZÖSSÉG, EGYÉN, KETTŐS ÉLET

 

Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.

 

 

Volt egy felettesem, aki egyszer, négyszemközt elmagyarázta: ezen a munkahelyen mindenki pótolható, mindenki csak egy fogaskerék a szerkezetben, egyéni véleménynek ennek értelmében helye nincsen. Hangja oktató és utasító volt egyszerre, és valahogy úgy csengett, hogy ez meglátása szerint egyáltalán nem rossz, sőt egyedül így üdvös a hatékonyság érdekében. Kizárólag ekképpen képesek – véleménye alapján - a dolgok ’megfelelően’ működni. Termelőállatokként ilyen formában kell látnunk és elfogadnunk önmagunkat és sorsunkat.  

 

Hamvas a Patmosz I. kötetében valahol a következőket írja: „ A család és a törzs tagjai nem emelhetők ki, és nem helyettesíthetők, mert az az összetartozó elemek harmonikus egysége. A valódi közösség azon nyugszik, hogy az azon belül élő ember egyszeri és egyetlen. A hivatalt pedig éppen az jellemzi, hogy az ember csupán funkció, egyik helyről a másikra rakható, mert az a nem összetartozó elemek egymáshoz kényszerített kollektív mechanizmusa.

 

Hogy az idézetben említett családi illetve törzsi közösségeket nem lehet és nem is kell összehasonlítani munkatársaknak a szükség és bizonyos szelekciós szabályok alapján összeállított kényszer-csoportosulásával? Ha azt vesszük, hogy életünk nagyjából egyharmadát (ld. Csíkszentmihályi, 1997) töltjük el a munkahelyünkön (további egyharmad alatt pedig alszunk) és ehhez hozzátesszük azt is, hogy életünk mindenképpen véges tartamú, és számolunk azzal is, hogy embernek születtünk, tehát feladataink és céljaink éppen ebből következően emberi feladatok és célok, akkor azt kell gondolnom, hogy nem hanyagolható el, miképpen tekintenek ránk munkavégzés közben. Ember-voltunkat senki nem vettetheti le rólunk pusztán amiatt, hogy beléptünk egy olyan kapun, amin belül egy meghatározott és sajátos szabályrendszer szerint kell cselekednünk megszabott óraszámban, kívülről meghatározott cél(ok) érdekében. (Természetesen ezeknek a szabályoknak áthágására törekedni nem célunk. A szabályok a /kilengő/ individualizáció egyfajta karámjai ebben az esetben, amik a társadalomban mint kohéziós erők szükségesek. Ugyanakkor az erőltetett-degradáló vezetői attitűd ebből kiindulva sem sine qua nonja az „egyénieskedés megfékezésének”.) 

 

Aki a munkahelyről és munkavégzésről így gondolkodik, az feltételezhetően nem érti, mi először is a ’munka’ és ’művelés’ között fennálló különbség, másrészről nem tudja azt sem, hogy a ’valódi közösség’ pontosan mit jelent és miért volna alapvetően szükséges az embereknek ilyen közösségekhez tartozniuk. Ha közhelyszerűen és némi megengedett sarkítással kellene fogalmazni, az is kijelenthető, hogy az emberi létezés legelemibb céljaival sincs tisztában, vagy ha az ’elmélet’ síkján erre ad is többé-kevésbé jó válaszokat, a gyakorlatban - egyfajta tudathasadt állapotban - egészen másként teszi a dolgát. Az ilyen ember magát az ’embert’ nem képes tisztelni. Ennél fogva felmerül a kérdés: vajon mi fontosabb számára az ’embernél’ és ’emberinél’?

 

(Ha csupán a pszichológia oldaláról (ld. például Flow-élmény) közelítem is meg ezt a helyzetet, arra a következtetésre jutok, hogy az ilyen szemlélet – helyesebben azok, akik ezt a szemléletet közvetítik – megkísérelnek megfosztani másokat a ’teljes élet’ elérésének lehetőségétől.)

 

(Ismert kapitalista aranyszabály: mihelyst egy ember pótolhatatlanná válik a munkahelyén, azonnal meg kell szabadulni tőle.)

 

Nem mindig szerencsés a mai japánoktól példát venni véleményem szerint, lábjegyzetszerűen mégis ide kívánkozik egy érdekes fogalom, ami mintegy (modern) alternatívája (bár a gyökerek azért a múltba nyúlnak) a fent leírtaknak: a Kaizen. Masaaki Imai definíciója szerint: "A Kaizen jobbítást jelent. Továbbá a Kaizen javulást jelent a személyes életünkben, az otthoni, társadalmi és munkahelyi életünkben. A munkahelyi alkalmazás során a Kaizen a javítások mindenki bevonásával történő folytatását jelenti - a menedzsereket és a dolgozókat is beleértve." Érdemes megemlíteni a Kaizen megközelítés viszonyát a problémákhoz, veszteségekhez. Míg a nyugati világban az előbbi szavakhoz gyakran bűntudat társul és elindul a felelősök megkeresése, gyakran megbüntetése, addig a japán megközelítés a problémában javítási lehetőséget lát, s az embereket nem a problémák forrásának, hanem kiküszöbölőjének tekinti. (Forrás: http://www.hpcconsulting.hu/kaizen.html.) Tehát a globalista térhódítás közepette is létezik és működik egy olyan szemlélet, ami – legalábbis látszólag - nem pusztán alkatrészként tekint a termelési folyamatban részt vevő emberre, bár hangsúlyozom, hogy a – kezdetben Amerika ellenőrzése és támogatása mellett - létrehozott ’japán gazdasági csoda’ az emberre nézve ettől még nem feltétlenül és kizárólag üdvös. Nyilvánvalóan annak ellenére sem az, hogy az 1960-as évektől a háztartásokba mind nagyobb számban kerültek be luxuscikkek – amikkel aztán felvérteződve sokan jutottak el a manga-, hentai-figurák és karaoke-partik (mint jóléti pótcselekvések) bizarr színterére. Meg kell fizetni az árát, ha a nagy-közösségi szabályokat túlságosan mereven erőltetik rá az egyénre; ugyanakkor felteszem – bár egyáltalán nem biztos, hogy igazam van -, hogy a Kaizen elvek optimális betartásához éppen az a japán társadalmi közeg szükséges, amelyben az individuumot olyannyira visszaszorítják a közösség ellenében. Márpedig a spirituális fejlődés, kibontakozás érdekében az egyénnek járnia kell a saját útját is – és ehhez nem feltétlenül ideális táptalaj a modern korban az ilyen típusú társadalom; persze ez a kijelentés - azon túl, hogy túlságosan messzire mutat -, jogosan indukálhat ellenérveket (ld. Megjegyzés). Mindenesetre a globalizáció vad, veszélyes dzsungelében a Kaizent tekinthetjük talán a kisebbik rossznak.

 

Az nyilvánvaló, hogy a modern kor termelés-centrikus szellemében a ’művelés’ és a ’valódi közösségek’ jelentése erősen és szükségképpen devalválódott. Sajnálatos (bizonyos okok miatt ugyanakkor szükségszerű), hogy az ember viszonya az őt körbe ölelő világhoz (Kozmosz) erősen romló minőségű, aminek egyenes következménye pontosan az, hogy a gyökereitől elvált emberrel sokkalta könnyebben hitethető el, hogy ő valóban csupán „fogaskerék” bizonyos mennyiségű „szabadidővel”. Ugyanakkor ha ezzel a káprázattal nem azonosulunk és másokra sem tekintünk másként, mint ’emberként’ és legalábbis igyekezetet fejtünk ki azon irányban, hogy tiszteljük is az ’embert magát’, akkor már előbbre vagyunk.

 

 

El kell tudnunk vonatkoztatni a globalizáció jelszavaitól, elveitől – még ha ezek körbe is fonnak minket a mindennapokban. A gazdaságot, a termelést, a munkát, mint ’bálványt’ el kell felejtenünk. Ez nem értelmetlen lázadás - ez szükséges tisztánlátás, különbségtétel. Törekednünk kell (legalább nagyjából) világosan látni helyzetünket és megfelelni eredeti küldetésünknek. Végzetes hiba azonosulni egy fogaskerékkel, bármekkora látszat-előnyöket is ad ez átmenetileg.

   Összefoglalóan: arról van szó, hogy a mi korunkban egyre többen – szükségszerűen kialakított - ’kettős életet’ élnek; egyszerre járnak egy (szükséges) szociális-termelő és egy (önálló) lelki fejlődésre törekvő úton. /Erőltetve ugyan, de a ’vita activa’ (tevékeny élet) és a ’vita contemplativa’ (szemlélődő élet) kettősségéről beszélek – bár eredetileg nem alkalmazták egyetlen személy esetén mindkét kifejezést./ Ezek az utak – úgy fest – egyáltalán nem zárják ki egymást (mondhatni: a modern kor nem vagy legalábbis alig ad lehetőséget a tartós ’kivonulásra’). Ami meghatározóan fontos, hogy az egyik út a másikra milyen hatást tud, képes kifejteni. Más szóval: ha a kettő helyes arányát elvétjük és ezen felül egyik a másikból nem táplálkozik, akkor elveszítjük egyensúlyunkat és elbotlunk. Hogy ezt elkerülhessük, az élet mindkét „felén” emberként, tudatosan kell jelen lennünk.   

 

2011. február

 

Megjegyzés: az ellentmondásosnak tűnő gondolatok kapcsán figyelembe kell venni, hogy a címben szereplő fogalmakat Kelet és Nyugat, ma és tegnap egyaránt másként értelmezte és értelmezi. Statikus és dinamikus elemek, profán és szent síkok váltakoznak, ezért jelentősen megnehezedik a kifejtés.

RÁCIÓ KONTRA METAFIZIKA

 

 

A középkor organikus világképének (szerves egység a természettel) alkonyát az 1473-ban született Nikolausz Kopernikusz által leírt és élete vége felé közreadott heliocentrikus világmodell jelentette. Innen számíthatjuk annak a tudományos forradalomnak a kezdetét, ami végső soron napjainkig alapjaiban határozza meg gondolkodásunkat, fizikai világképünket és az anyagi világ jelenlegi formáját.

 

Ezen tudományos világképpel átitatódva égetik belénk tanáraink azt a sok szempontból megkérdőjelezhető nézetet, miszerint a középkor (és mellesleg az ókor) szellemisége „sötét” volt. (Természetesen amikor egy korszak szellemiségéről beszélünk, sosem a ’tömegek’ tudati állapotára gondolunk elsősorban, hanem az adott korszakot meghatározó, kisszámú gondolkodóra.) A nyugati középkort tekintve nem lehet nem megemlíteni mások mellett Jakob Böhme, Bingeni Szent Hildegárd vagy éppen Eckhart mester nevét. Pusztán azért, mert nem értjük misztikus-szimbolikus nyelvüket, ez még nem jelenti azt, hogy egyúttal műveik értelmetlenek volnának.

 

Amennyire a tudományos gondolatok ellentámadásra késztették a középkori egyházat (sokszor messze nem olyan drasztikus módon, mint ahogyan azt gondoljuk például Galilei kapcsán), jelenleg a tudomány egyes felkent papjai csinálják éppen ugyanezt: minden nem-racionális, tudományos módszerekkel nem magyarázható jelenség, elmélet, metódus ellen nyílt harcot vívnak anélkül, hogy legalább megengednék maguknak annak pusztán feltételezését, hogy a világ esetlegesen sokkalta több annál, mint amennyit belőle a tudományos módszertan látni enged. Bár legalább némelykor belegondolnának e harcos tudós emberek, hogy az ok-okozatiság, a vagy-vagylagosság mellett létezhetnek más nézőpontok is (szinkronicitás, is-is jelenségek, holografikus világegyetem modell, Lovelock Gaia-elmélete, Sheldrake morfogenetikus mező modellje stb.), amelyek éppen annyira segíthetnek jelenségek megértésében, mint más esetekben a ’mainstream’ tudomány.

 

Nem jó, ha olyan lóvá változik a ráció, ami szemellenzőkkel úgy szalad fél-vakon előre, hogy alig sejti, mit tapos össze és eközben igazán azt sem tudja bizonyossággal, merre tart.

 

A tudomány által fémjelzett világban az ember mennyiség, a szellem világában az ember minőség.

 

A tudomány útján sokszor a könyöklés vezet előbbre, a szellem útján a könyöklés nem vezet sehova.

 

Az egyébként, hogy aktuálisan mi számít ’tudományosnak’, - az elmúlt évszázadok tapasztalatai alapján kijelenthető -, hogy meglehetősen képlékeny, sokszor ingoványos és viszonylagos kérdés. Elég akár csak a pedálos kerékpárra vagy éppen Semmelweis Ignácra gondolni. 1880-ban több tudós a francia szabadalmi hivatal megszüntetése mellett tette le voksát, mondván: már nincs szükség ilyen intézményre.

 

A ráció nagyjai vajon mit gondolnak C. G. Jungról, Ken Wilberről, a dalai lámáról, Teréz anyáról vagy Hamvas Béláról? Szemérmesen elfordítják a fejüket inkább, gyűlölködve sziszegnek valamit vagy egyszerűen és némi szándékossággal félreértelmezik a műveiket, szavaikat?

 

Korunk egyik alapvetése, hogy kizárólag az a bizonyos és való, amit az iskolapadokban a fejünkbe véstek. Aminek tudásáért osztályzatokat, minősítéseket nyerhettünk el sokszor versengve egymással, mint ketrecbe kényszerített kísérleti állatok. Minden más legalábbis gyanús, nem eléggé bizonyított vagy hazugság. Mire érett emberként gondolkodni kezdünk a világ dolgain, addigra már tele van fejünk előítéletekkel és tudásszomjunk is alaposan megcsappant. Nem hiszünk már a saját szemünknek sem vagy legalábbis minden szubjektív észlelést leginkább a ’művészetek’ világába helyezünk át, amit egy valódi racionalista mindig is kétesnek fog érezni, hiszen a mély-lényegét sosem fogja igazán érteni/érezni.

 

Jó volna a kölcsönös támadások energiáit inkább minkét oldal alapos, mélyenszántó tanulmányozásába forgatni. Egyelőre még messze nem dőlt el, hogy a tudomány vagy a szellem útja viszi-e valóban előbbre az emberiséget – vagy a kettő békés, átgondolt szintézise. Lehetséges, hogy a világ egy újabb paradigmaváltás küszöbén áll, csak ezt még sokan nem vették észre, esetlegesen oktalanul tévútnak tekintik és kivont karddal védelmezik ellene ön-világuk repedező falait.

 

 

Veszprém, 2016. április 3. 

RÍTUSOK…

 

Amikor fiatalok (elektromos) zenére táncoló tömegét látom valahol, egyre többször jut eszembe egy különösnek tűnő analógia: azt hiszem, ennek a modern kori csoportosulásnak a láthatatlan gyökerei hosszú és nagyobbára elfeledett évezredek mélyéig érnek, amikor emberek sokasága még a varázslót vagy a sámánt állta-táncolta körül – és nem a DJ-ket.

Vajon mi a különbség a két jelenség között? Ha pusztán szigorúan vett iskolai tanulmányaim sablonjaira támaszkodnék, egyszerűen azt gondolnám, hogy az utóbbi esetben primitív, tudatlan emberek ugrabugráltak egy őrült körül, akire nevetséges módon ráakasztották a megkülönböztető ’varázsló’ jelzőt, mivel fogalmuk sem lehetett a modern pszichiátriai tankönyvek ide vonatkozó sorairól. Ha mindezt nem csinálták volna, életük még unalmasabban telt volna. Ezzel szemben a mai partik felvilágosult fiataljai élve a tudomány vívmányaival, kényelmes körülmények között, az aktuális trendeknek megfelelő öltözetben és zenére táncolnak – ami a legnagyobb rendben van ilyeténképpen.

(Azt most csak mellékesen jegyzem meg, hogy a monoton sámándobolás és az elektronikus zenék szintén alapvetően monoton ritmusa és groove-jai ugyanazt a célt szolgálják: hatva az éber tudatra, annak megváltozását hivatottak elérni. Kérdés, hogy a megváltozott tudatállapottal az adott lelkületű személy/csoport mit akar/képes kezdeni…)

Visszatérve: ha viszont elvonatkoztatunk az iskolapadban tanult „kötelező tananyag” konzekvenciáitól, akkor esélyünk lehet egy egészen eltérő értelmezésre, egy gyökeresen más világkép befogadására.

Talán érdemes elsőként is közelebb kerülni a ’homo religiosus’, a ’hívő ember’ fogalmához: rögtön az elején szögezzük is le, hogy az a minden vasárnap délelőtt a templomban üldögélő „mintapolgár”, aki a háborúban aztán úgy imádkozik, hogy „Add Istenem, hogy ne ide, hanem pár házzal odébb hulljanak le a bombák!” - legkevésbé sem illethető ezzel a jelzővel. A homo religiosus számára Isten(ek) létezése abszolút és megtapasztalt evidencia (tehát nem szabad a ’vakhittel’ egy napon sem tárgyalni a kérdést – megjegyzem, hogy a ’hit’ eleve érzelmi alapú, tehát bizonyos értelemben bizonytalan, kétségeket rejtő szó, vagyis talán helyesebb volna nem használni a metafizikai valósággal összefüggésben /ld. Guénon/). A homo religiosus életének minden szálát az Egy(etlen) felé szövi, kitartóan és kétségek nélkül. A homo religiosus tudatosan választ helyet a templomának és házának, világosan érti imáinak szövegét és ünnepeinek jelentőségét, vertikálisan gondolkodik, gyökeresen másként tekint a Kozmoszra, annak minden egyes részére, és tudja, honnan jött és merre tart - mindezekből is következően pedig testileg-lelkileg egészségben él /részletesen ld. Eliade/.

A következő, ide köthető fogalom a ’hierophania’, az érzékelhető alakban megnyilvánuló szentség: a ’beavatottak’ által megtapasztalható magasabbrendű, kozmikus összefüggések átélése ebben a világban.

Talán fogalmazhatok úgy, – bár lehetséges, hogy itt most túlságosan meredek gondolati kanyart veszek be -, hogy a ’homo religiosus’ fentebb említett szertartásai a ’hierophania’ átélését-megtapasztalását voltak hivatottak elősegíteni. A közösség spirituális vezetőjének birtokában volt az a tudás, amivel ez elérhetővé válhatott – és ez az az ősi, tradicionális ismeret, ami elveszett az évezredek sűrűjében. Pontosan ez az, ami teljes mértékben hiányzik a modern kori ál-rítusokból – amelyek emiatt tökéletesen üresek és végső soron hiábavalóak.

(Nem utolsó sorban: a mai közösségek vezetői legtöbbször véletlenül sem spirituális értelemben vett vezetők /kivétel talán ez alól az iszlám világ egy része/ - és ez a tény alapvetően összefügg a nyugati civilizáció válságával /ld. részletesen Hamvas: Patmosz I. – Északi korona/.)

(Vas József Pál írja egyik tanulmányában (Eliade-ra hivatkozva): „Az archaikus közösséget mindenekelőtt az egybetartozás, a hit/hagyomány/rítus egysége, egyfajta egységélmény védi a szétszóratástól, így a transzgenerációs traumától. Szertartásaikban fontos szerepe van a vertikális, azaz a spirituális dimenzió megerősítésének, amelyet úgy érnek el, hogy őseikkel szellemi kapcsolatot létesítenek.”)

A modern (történelmi) korhoz illetve a nyugati világ változásaihoz köthető a rítusok, az ősi tudás elvesztése (esetleg – rosszindulatú - félreértelmezése), amivel bizonyos tanulmányok szerint (ismét Vas József Pálra hivatkozva) a modern ember szenvedéseinek és betegségeinek egy része mindenképpen összefüggésbe hozható.  Ugyanezzel állhat kapcsolatban a modern közösségek darabokra hullása, az individuum megerősödése.

…Miért gyűlnek össze újra és újra emberek, hogy a hangos zene ütemére táncoljanak? Tudatlanul félünk a (kozmikus) magánytól, ez bizonyosan az egyik cselekvésre ösztönző elem. Ugyanakkor meg merem kockáztatni, hogy az ősi szertartások élménye és a belső vágy a szentség megtapasztalása iránt nagyon mélyen még ott rejtőzik az új kor emberében is: számtalan generáción keresztül őrizzük ezt a meghatározó, láthatatlan hajtóerőt, viszont alig-alig tudunk már vele mit kezdeni; ráadásul bizarrul összekeveredik bizonyos ösztönkésztetésekkel, így végeredményképpen ismétlődő pótcselekvésekkel töltjük el életünk legnagyobb részét… (Eszembe jut erről a kútból felfelé araszoló, házát cipelő csiga: folyton és egyre mélyebbre csúszik vissza minden felfelé megtett egység után.)

Alapvető a különbség az ősi szertartások és a modern rítus-imitációk között: az előbbiek esetében a közösségen és a szentség-élményen volt a hangsúly - az utóbbiakban ezzel szemben én-darabkák verődnek csordaszerű tömegbe, ismeretlen a valódi egység-élmény számukra és mindent a profán határoz meg („steineriánusan” szólva: a szereplők az asztrál-erők hatása alatt állnak).

…Olyan ez, mintha egy baleset után elfelejtettük volna, pontosan kik is vagyunk, honnan indultunk el… Érezzük, hogy valami nem stimmel, hogy nem a megfelelő helyen vagyunk, de nem tudjuk megfogalmazni, mi lehet a baj és nem tudjuk, hogy merre menjünk tovább… Sokak szerint ezt a stációt is meg kell tapasztalnunk, hogy később innen továbbléphessünk magasabb szintekre. Mások azt tartják, hogy a folyamatos hanyatlásnak ez az egyik utolsó szakasza, ezt követően ez a világciklus véget ér. Vannak aztán azok, akik szerint az emberiség fejlődése egy töretlenül felfelé ívelő sikertörténet. Szabadon dönthetünk, hogy melyik elképzelést tesszük meg a magunk iránytűjének. Mindenesetre az emberiséget körbevevő globális (gazdasági-, élelmezési-, édesvízzel összefüggő-, népesedési-, környezeti-, energia- stb.) válságok feltehetően (részben legalábbis) alátámasztják azt a kijelentést, hogy a civilizációnk deszakralizálódott: valami fontosat észrevétlenül elveszítettünk, aminek a megtalálása bár nem érdeke a közösség minden tagjának, ugyanakkor a többség számára mégis életbevágóan fontos volna…

 

Kérdések:

1.       Vajon a tradicionális tudás újbóli, szélesebb kört érintő felfedezése képes volna-e segíteni vagy egy egészen új alapokra helyezett beavatási iskolára volna szükség?

2.       Őseink céljait, feladatait lehet-e, szabad-e a magunkéivá tennünk?

3.       Miképpen és miért következett be a deszakralizáció? Milyen célokat szolgál? Milyen különbségeket mutat Kelet és Nyugat szekularizációja?

 

2011. május

SZABADSÁG

 

A kulcsszó (számomra): szabadság.

 

Saját olvasatomban – legalább – három formája van: a gondolat szabadsága, a cselekvés szabadsága és a spirituális szabadság.

 

Ezek tömör taglalása előtt szót kell ejteni az ’individualizációról’, mint a szabadsággal összefüggő fogalomról. Meglátásom szerint két irányból (fentről és lentről) közelíthető meg a szabadság: egyfelől a teljes szellemi egység oldaláról, ami feltehetően maga az abszolút szabadság (amennyiben ilyen egyáltalán létezik). Másfelől az anyagba gyúrt egyén, az individuum felől, aki folyton szabadságra vágyik, sőt döntéseiben bizonyos fokig akár szabadnak is tekinthető, mégis számos látható és láthatatlan korlát akadályozza. Zavart talán (részben) az okoz, hogy az individuumok közül az elszakadást a szellemi egységtől (egységtudattól) számosan szabadságként élik meg, miközben ez merőben pejoratív értelmű, ál-szabadság - mégis a hétköznapok során ezt ellenkezőképpen igyekeznek beállítani manipulátoraink, hiszen a hamis szabadság negédes ölében ringatózó nyájat lehet csak könnyen terelgetni. Ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy ez a világkorszak az individualizáció felé terel minket, feltehetően az egyes emberek számára ez ad megoldandó karmikus feladatokat, tehát innen kiindulva kell felismerni az utat a valódi szabadság felé… 

 

(Részben talán feloldja a fenti sorokban rejlő feszültséget Dubravszky: „az ember a szabadság és szeretet szelleme kell hogy legyen” (…) „az ember (…) egyszerre kétféle úton halad: individuális és kollektív irányban” (…) „a helyes emberfejlődéshez mindkettő kell”. Az individualizálódás fő veszélye az önzés, a kollektív út sine qua nonja a szeretet.)

 

 

Életünk legnagyobb részére a szabadság illúziójának fátyla borul, miközben – saját meglátásom szerint – földi életünknek pusztán csekély töredékére lehet valójában azt mondani, hogy (bizonyos mértékig) szabadon töltjük/töltöttük el. (Előfordul, hogy a szabadság egyetlen pillanatba sűrűsödik életünk során, amit talán észre sem veszünk a versenyfutásban.) Legtöbbször ébresztőóránk indítja el kényszerűen napjainkat, időpontokhoz vagyunk láncolva, többnyire mások (politikusok, egyházi személyek, munkahelyi vezetők, tanárok, rokonok, barátok) mondják meg, mit ’helyes’ csinálnunk, miközben folyton az anyagot gyúrjuk, formáljuk újra és újra, nap, mint nap hamis célokat kergetve…

 

 

Szabad-e a gondolat? Hiszen folyamatosan a fejünkben hullámzik a (rém)hírek, a reklámok, a filmek, a környezeti ingerek, a tanult információk, az emberi kapcsolatok, határidők mélységes tengere. Nem mellesleg: az anyanyelvünk eleve predestinálja gondolataink irányát (vertikalitását), de befolyásol vallásunk, az aktuális társadalmi rendszer, az országunk és annak történelme, szokásai, elvárásai, egyszóval számos dolog van ránk hatással úgy, hogy gyakran ennek tudatára sem ébredünk. Ebben a kavalkádban vajon ’én’ gondolom-e azt, ami éppen az eszembe jut vagy valaki más?

 

 

Szabad-e a cselekvés? Bármikor azt tehetem-e, amit ’igazán’ szeretnék? Nyilvánvalóan nem. A társadalmi elvárások, a szuper-ego belénk égetett blokkjai eleve gátakat szabnak számunkra. Testi képességeink szintén akadályt képez(het)nek. Ráadásul komolyabb elképzelések megvalósításához nagyobb pénzösszegre is szükségünk lehet, aminek hiánya további korlátokat jelenthet. A kötelesség, munka, tanulás, elintézés, befizetés, határidő fogalmai diktálják az iramot és akadályoznak a cselekvési (és többnyire a gondolati- és spirituális-) szabadság elérésében (is). (A kollektív útról megfeledkezve a cselekvés szabadságának ráadásképpen a potenciális veszélye a félreértésekre alapozott társadalmi anarchia és atomizálódás. Az anarchia egyoldalú; pusztán az individuum ál-szabadsága, tehát rossz irányba vivő.)

 

(A modern kor pénzügyi rendszere külön említést érdemel: számtalan ember vergődik a kamatkapitalizmus által gerjesztett hitelcsapdában: milliónyi élet java részre /sokszor monoton, lélek-romboló/ munkával telik el, hogy aztán a megkeresett pénz számottevő részéből adót, hitelt és kamatot lehessen/kelljen fizetni, ami által mellesleg önműködően és talán megállíthatatlanul szélesedik a szakadék a szegények népes- és a gazdagok szűk tábora között.)

 

 

Létezik-e spirituális szabadság? Léteznek-e ’megvilágosodottak’? Kell-e ezért áldozatot hozni? Összeférhet-e a modern korban ez a hétköznapok kötelességteljesítési kényszerével? Összefügg-e a gondolat- és cselekvés szabadságával (feltételezik-e egymást)? A nirváná valójában szabadságként értelmezhető-e? Egyáltalán: (a szent könyvek tanulsága szerint) egy mélyen hierarchizált szellemi szférában jelent-e bármit is a szabadság?

 

Létezik-e abszolút szabadság?

 

(Mielőtt Gautama-Buddha nyolcvan éves korában meghalt, a következőket mondta: „Törekedjetek fáradhatatlanul a saját megszabadulásotokért!”. Tanainak egyik alappillére a duhkha, ami fájdalmat, szenvedést jelent. Ennek oka a vágy, tehát a vágyaktól kell megszabadulnunk /nirváná/ a buddhizmus szerint. Ebből következően: a teljes szabadság nem fér össze a vágyak irányította élettel.)

 

 

A fentiek azt sejtetik, hogy a szabadság elérésére bár ösztönösen és sokféle módon törekszünk, de többségünk előtt még rendkívül nagy út áll, ezen felül azt is érdemes tisztán látni, hogy vannak hamis utak. Ezek felismerését segíti(k) a helyes szabadság-definíció(k). A szabadság sokszor rendkívül távolinak tűnhet, áldozatokat kíván, de a helyes irányú törekvésnél mi más is volna fontosabb? És talán: közelebb van, mint azt gondolnánk.

 

 

2012. május

 

TALÁLMÁNYOK a modern kor szolgálatában

 

Születésünktől kezdve fokozatosan magunkévá tettünk egy többé-kevésbé közösnek mondható értékrendet; vannak bizonyos eszmék, tárgyak, amiket a többség üdvösnek vél és a haladással – mint pozitívummal – hoz összefüggésbe.

Ugyanakkor van olyan aspektus is, amely felől nézve bizonyos dolgok már korántsem annyira jók számunkra. Annak ellenére kétséges valódi hasznuk, hogy a nyugati világ iskolarendszere ezekről éveken át mást sulykol belénk.

Elsőként Buji Ferenc ’Feltalálás’ (ld. Magasles, Kairosz Kiadó, 2003.) című esszéjére szeretnék hivatkozni. Ebben négy találmányt vizsgál meg az archaikus gondolkodás oldaláról: az iránytűt, a könyvnyomtatást, a lőport és a távcsövet.

Az iránytűt „az európai ember felfedezési rögeszméjével” hozza összefüggésbe. „(…) az európai embernek akkoriban már alig volt tényleges szakrális és hierarchikus, vagyis vertikális irányultságú érdeklődése, ami pedig azt jelentette, hogy engedett a haladás csábításának…” Az iránytű „szimbólumává vált annak, hogy az európai embernek gyakorlatilag az egész világot sikerült kulturálisan és mentálisan saját képére uniformizálnia.”

A könyvnyomtatásról azt írja, hogy „számos áldása közepette” hozzájárult az emberiséget ellepő „kulturális szemét” elterjedéséhez.

A lőpor kapcsán megjegyzi, hogy a felfedező kínaiak „csupán szórakoztató jelleggel: tudniillik tűzijátékokhoz alkalmazták”, míg később, a lőpor elterjedésével annak pusztító erejét is kiaknázta az emberiség. „A harc éppen a puskapor feltalálásával kezdte elveszíteni hagyományos, azaz eredeti jelentőségét: ezzel kezdődött az a folyamat, amelyben a harc nem az emberek, hanem az eszközök harca kezdett lenni – vagyis amikor a harcból pénzkérdés (…) lett.”

A távcsövet bár – akár az iránytűt - összekapcsolja a felfedezésekkel, egyúttal felhoz egy másik szempontot is: a csillagászati felfedezéseket. „(…) általa fedezték fel, hogy a Föld nem a világ közepe (…). E felfedezés (…) hatására az ember önmagáról való gondolkodása változott meg.” Az ember „korábbi nagyságához képest semmivé zsugorodott, ezzel egy időben a humanizmus révén, vagyis pusztán ember volta alapján soha nem látható mértékben felértékelte önmagát.” „(…) az ember a kozmoszban az esetlegesség benyomását kezdte kelteni.” 

A következőkkel zárja írását Buji: „Heisenberg azt mondja, hogy a mai emberiség olyan, mint az a hajó, amelynek iránytűje nem az északi sarkra, hanem saját vastömegére mutat.”

 

Másodikként Bogár László ’Magyarország és a globalizáció’ (Osiris Kiadó, 2003.) című könyvének III. fejezetének egyes elemeit szeretném idézni, amelyben a globalizáció születését – szintén - bizonyos tárgyakon keresztül vezeti le. A nevezett tárgyak: a műanyag, az atombomba, a televízió, a klónozott élőlény és a derivatíva (származékos pénzügyi tranzakció). Bogár szerint „ezek a globalitás objektiválódott metaforái”. Bár a felsoroltak közül a hétköznapi megítélés egyedül az atombombát tekinti rossznak, a szerző kísérletet tesz annak bizonyítására, hogy a többi felsorolt „fenomenon (…) ontológiai értelemben azonos a nukleáris tömegpusztító fegyverek létminőségével”.

A műanyagról írja: „Az új birodalom kezdetének pillanata tehát az első műanyag megszületése. Ettől kezdve az ember már nemcsak alakítja, hanem „csinálja” az „anyagot””. „A műanyagok gyártása (…) a létező legveszélyesebb ipari technológiákhoz tartozik.” Megemlíti bizonyos betegségek és a műanyagok közti kapcsolatot is, majd végül megjegyzi, hogy „a természet képtelen visszafogadni a felhasított ontológiai szerkezetű műanyagot”. (Itt érdemes megjegyeznem, hogy a Csendes-óceánban több Magyarországnyi területet elfoglaló ún. műanyag-sziget alakult ki. A műanyag hulladékok bomlásának következtében folyamatosan kerülnek mérgező anyagok a vízbe és így az állatokba is, amelyeknek egy részét elfogyasztjuk - az egészséges táplálkozás hamis illúziójával áltatva közben magunkat.)

Az atombomba kapcsán ez olvasható a könyvben: „(…) a létroncsoló tudomány kezébe adja a még mélyebben fekvő és több nagyságrenddel hatalmasabb energiamezők felszakításának eszközeit: megnyílt az út az atommag gigantikus erőtereibe.” „Bár az atomenergia „békés” felhasználása kifejezés látszólag szembeállítja egymással a bombát és az erőművet, ontológiai értelemben mindkettő „fegyver”.”

„A műanyag és az atombomba az élettelen természet ontológiai zárait töri fel brutálisan (…). A globalitás titánjainak ámokfutása azonban megállíthatatlanul folytatódik, és megy át előbb az élő természet, majd az éltető természet tereire. A léterőszak újabb szintjeinek szemléltetésére három további tömegpusztító fegyver metaforikus példáját követjük nyomon; ezek a klónozott élőlény, a televízió és a derivatíva.” „A génsebészet és a klónozott élőlények előállítása (…) az anyagi világ időszerkezetét is áttöri…” Az élet kódjának feltörőit „globalohackereknek” nevezi Bogár. Felhívja a figyelmet arra, hogy „a mesterséges élet különböző formái és a természeti élet találkozási felületén (…) olyan biokémiai frontálzónák alakulhatnak ki, amelyek kezelhetetlennek bizonyulhatnak a globalitás embere számára. A genetikailag módosított élelmiszerek, tehát a táplálékláncba beépülő mesterséges élet ma még teljesen előreláthatatlan következményekkel járó interferenciába keveredhet magának az embernek az egész biokémiai komplexumával is”.

Ezt követően a következő sorok szólnak atelevízióról: „A véleményalkotó, értelmező, tematizáló és azonosságmeghatározó hatalom rejtett intézményeinek megkonstruálásával valószínűleg a világtörténelem leghatékonyabb, legkönyörtelenebb és legrombolóbb komplexumát hozza létre. E csúcsfegyver neve: televízió.” „Ahogy a modernitásban elkezdődő és a globalitásban kiteljesedő deszakralizációs folyamat során a természetből nyersanyaglelőhely és hulladéklerakó lesz, ugyanígy válik az ember is olyan munkaerőállattá, amely szociokulturális értelemben szintén nyersanyaglelőhely és hulladéklerakó.” „(…) le kell rombolni minden természetes közösséget, amelyek az azonosságalkotás szabadságának biztosítékai, és helyükre a hamis és önroncsoló azonosság pszeudoközösségeit kell befecskendezni. (…) így a minimál-énné züllesztett, kiürített lény kétségbeesetten kapaszkodik bele bármilyen (…) tárgyba vagy szerepbe, amely azonosságot ígér.” „A lélek szubatomi szintjeinek szétverése során elsősorban az ott meglapuló „hüllő” ösztönvilágának detonátorait kell működésbe hozni, (…) amely a világ élő objektumait csak mint zsákmányállat, szexuális partner és azonos nemű rivális fajtárs tételezi.”

Végezetül a derivatívát (származtatott értékpapír) elemzi Bogár: „Az árugazdaságban (…) a pénz (…) még valamilyen értelemben le volt horgonyozva a „létmezőben”, valamilyen fedezettel mindenképpen rendelkezett. A tőzsdei részvényforgalom feletti térben megszerveződő, származtatott értékpapírok azonban áttörik ezt a korlátot, és ezzel kialakul a mesterséges gazdaság virtuális tere. (…) Ezzel elkezdődik gyakorlatilag egy gazdasághatalmi (hatalomgazdasági) mágia kiteljesedése. Beköszönt a gigantikusra fújt „buborékok” gazdasága.” „A derivatívákra épülő, planetáris dimenziójú monetáris erőszak csúcsfegyverré válik az alkalmazók kezében.”

 

Nyilvánvalóan a teljes megértéshez bizonyos alapok szükségesek, amire itt kitérni nincs lehetőség. Ugyanakkor azt gondolom, a fenti idézetek még saját szövegkörnyezetükből kiragadva is elgondolkodtatóak és hitelességük alapja éppen az a világ, amely mindegyikőnket körbevesz. Természetesen akik hisznek a ’fenntartható fejlődés’ mítoszában, azok számára a fenti sorok tökéletesen értelmezhetetlenek, ennél fogva azokat őrültségnek vagy egyszerűen csak ostobaságnak fogják bélyegezni. Azoknál, akiknél naponta átlagosan négy órán át megy a televízió, évente hozzávetőlegesen 450 kiló szemetet „termelnek” és édesvízzel mosnak rendszeresen autót, mindez ráadásul teljesen helyénvaló így számukra, ezek a sorok süket fülekre találnak. Ugyanakkor minden éremnek két oldala van, és előfordulhat, hogy azzal az oldalával kerülünk szembe, amelyikre a legkevésbé sem számítottunk. Jobb a köpönyeg eső előtt…

2011. június

TOVÁBBI GONDOLATOK A SZABADSÁGRÓL

 

Mint mikroprocesszorok láthatatlan elektromos belsőségeiben a programok, úgy futnak bennünk is, agyunk legmélyén még az anyatejjel belénk-ivódott humánszoftverek; ilyen „determinátor” sokunkban a ’szabadság veszélyes mutatvány’ dogmája.

 

A mi „nyugati” világunkban számos dolog adott, hogy látszólag szabadok legyünk és mégis, ugyanezzel a lendülettel (hatás-ellenhatásszerűen) számos korlátot is felállítunk magunk számára vagy olykor kifejezetten magunk ellen. Rögtön az első és nyilvánvalóan/alapvetően szükséges korlát a jogrendünk, de a közlekedési szabályoktól a társasági érintkezés normáin keresztül, a munkahelyi előírásokon át a legkülönfélébb és legmegemészthetetlenebb bürokratikus rendelkezésekig számos példával lehet előhozakodni. Az, hogy ezek közül melyek visznek előbbre és melyek azok, amik korlátoznak inkább, nem témája ezen írásnak. Viszont azt ki kell hangsúlyozni e kérdés boncolgatásakor, hogy egyfelől az egyre bonyolultabbá, komplexebbé váló modern világ egyre több szabályt kénytelen alkotni, másfelől az ’egyéni éntudat’ és a ’közösségi éntudat’ alapvetően és jellegénél fogva másképpen ítéli meg ezeket. Az ’egyéni éntudat’ kizárólag azzal foglalkozik, ami számára előnyt és hasznot jelent, míg a fejlettebb, ennél fogva mindenkiben korántsem egyformán érett ’közösségi éntudat’ sokkal inkább az adott közösség érdekeit tartja szem előtt. Már e két különböző nézőpont miatt is összetett és nehéz a közösségi szabályokról ítélkezni, kivált, ha a ’szabadság’ fogalmát is tovább bontjuk minőségi kategóriákba (ld. alább) .

 

Nézzünk meg egy másik színteret, afejlődő világot: számos hely van bolygónkon, ahol az ún. fejlett világ játékszabályai nem léteznek, nem fejtenek ki semmilyen hatást; ahogy például arra egy beszélgetésünk során egyik világot járt barátom felhívta figyelmemet, egy mindentől távol eső, sokszor megközelíthetetlen tibeti magashegyi faluban elvileg csaknem bármi megtörténhet. Érdemes ezzel a gondolattal eljátszani: ahol a civilizáció vívmányai egész egyszerűen nincsenek jelen, ahol sokszor a puszta túlélés a tét, ahol a csecsemőhalandóság a hétköznapok részéhez tartozik, ahol az emberi élet jóval kevesebbet ér, ott vajon mihez fognánk mi, ’nyugati’ emberek? Nem tudom, de feltételezem, hogy talán ott, mindentől távol, mesterséges szabályok tömegétől mentesen felerősödik ’ember és Isten párbeszéde’ – ami a legvégső, ’szellemi szabadságnak’ meglátásom és világképem szerint alapvető feltétele, ami nélkül életünk örökké üres marad, de aminek birtokában ráébredünk arra, hogy az oly nagyra tartott, mindenek fölé emelt ’egyéni szabadság’ puszta káprázat, nemlétező délibáb csupán.

 

(A valódi /szellemi/ szabadságnak tehát nem az a lényege, hogy az egyén bármit – öncélúan és ennél fogva hiábavalóan - megtehessen, hanem, hogy kitartó törekvéssel megláthassa az élet körforgás-jellegét, átélhesse az ’egységet’ és ekképpen közömbössé tudjon válni a káprázatvilággal szemben. Mindehhez kapcsolódóan kell említést tenni a harmadik tudatszintről, a ’szellemi éntudatról’, ami az egyéni éntudat és a közösségi éntudat után következő fokozat, amelyet elérve az egyén abszolút egységet él át a teljes Univerzummal, mintegy beleolvad a Teljességbe.)

 

Predestináltságés szabad akarat: a taoisták szerint az ellentétek végsősorban egységet alkotnak, ugyanannak a dolognak két különböző aspektusát jelentik. Ebből kiindulva most azt gondolom, hogy a kettő egyszerre van jelen életünkben. Ha mélyen eltöprengünk e fogalmakon, rájöhetünk, hogy ezek egymást nem zárják ki, hanem ugyanannak az ’erőnek’ alkotják két pólusát, amely erő életünket minden kiterjedésében áthatja. (A Kelet képes ’is-is’ jellegű gondolkodásra, míg a Nyugat sokkal inkább ’vagy-vagy’ akarja a világot értelmezni. Érdekes, mennyi ember vitázott már e kérdésen anélkül, hogy felismerte volna legalább az elvi lehetőségét annak, hogy mindez ’is-is’ alapon is megközelíthető.)

 

Visszatérve a bevezetőben leírtakhoz: az ember sokszor fél szabaddá válni. Fél kilépni a jól kitaposott mederből, amit szabályok, konvenciók, elvárások, értékrendek öveznek. Biztonságot ad látszólag mindez, de ha jobban megnézzük, mégiscsak megköttetik emiatt az ember és sokszor saját útjára ezen ’megörökölt’ járom miatt nem képes rátalálni, ami viszont e látszat-biztonság, langyos lábvíz-élet során mindvégig egyfajta megmagyarázhatatlan hiányérzettel fogja átitatni hétköznapjait. A jóhiszeműen megbéklyózott ember sosem lesz maradéktalanul boldog, valaminek a hiánya, egyfajta kielégületlenség-érzet mindig része lesz életének. Hogy ebből kitörjön, rajta is múlik (szabad akarat): el kell indulni nyitott szemmel és szívvel a szellemi szabadság felé vezető úton, fokról fokra tanulni és fejlődni szükséges, meg kell érteni a hétköznapok jelentőségét, meg kell látni az oldások és kötések állandó jelenvalóságát, hogy eközben tudatára ébredjünk annak, mi célból születtünk meg a földre és mi egyedi életünk értelme.

2015. augusztus 29.

VÁLASZTÁS

 

Ültem a szőnyegen a kandallófényben homályló szobában és hallgattam a hegedűkészítő mestert, ahogyan munkájáról beszélt. Mutatott félkész hangszereket, láthattuk finom szerszámait és megszagolhattuk festékeit is. Mozdulatai, gesztusai nyugalmat, harmóniát sugároztak felénk. Jártasnak tűnt irodalomban, botanikában és számos ízes, különös, a hétköznapokba színt vivő dologban is. Közben ráeszméltem, hogy amit ő csinál, mennyire különbözik az én hétköznapjaimtól. Amikor a hangszerkészítő leül a műhelyben és belemerül a famunkába, várható, hogy olyan tudatállapotba kerüljön, amiből kiszorul a tér és az idő, átjárja a ’most’ ereje, miközben észrevétlenül elkészül egy-egy fázissal (ha úgy tetszik: ’flow-élmény’, de nevezhetjük akár ihletettségnek is). Ezzel szemben legtöbbünk a képzeletbeli vagy valódi futószalag mellett, szigorú elvárások és szabványok, protokollok szerint tesszük dolgunkat nap mint nap. A mesterre ráillik a ciszterci jelmondat: „Ardere et lucere!”, vagyis: lángolj és világíts! (És ő képes erre, mert a befelé vezető ösvényt járja.) A többség esetén viszont éppen ez az, ami nem kívánatos; a modern kor erre többnyire nem tart igényt, sőt leginkább ennek ellenkezőjét várja el tőlünk.

    Lehet-e, kell-e változtatnunk életünk azon szakaszában, amikor minderre ráébredünk? Mikor teljesítjük be inkább sorsbéli feladatunkat? Ha maradunk annál a tevékenységünknél, ami (már) nem ad örömöt, vagy elindulunk olyan irányba, ami mély, lelki boldogság forrása lehet, de az odavezető út nincs előre kitaposva és meglehetősen rögösnek ígérkezik? Vajon ez az út vezet leginkább önmagunk felé és iránytűnk lehet a belső megelégedettség fokozatos feltámadása lelkünk mélyén?

    Járt utat járatlanért el ne hagyjunk – vagy másként szólva: ki mer tűrhető anyagi biztonságot esetleges anyagi bizonytalanságra cserélni? Vállalható-e a ’szegénység’ a modern korban? (Mit jelent valójában szegénynek lenni? Nyilván mást a fejlett és mást a fejlődő világban – ennek az írásnak gondolatrendszere törvényszerűen az előbbibe illeszkedik elsősorban.) Hiszen már a kapitalizmus reggelén sem volt túlságosan felemelő érzés az utca legrozogább házában lakni és ócska autóval furikázni a családot (másfelől azért megvolt a ház is és többnyire az autó is). A ’szegénység’ sajnálatosan egyre pejoratívabb jelentésűvé vált a világ ezen felén, hiszen mindenki, aki belőle – látszólag (!) – kiemelkedett, önigazolást kellett, hogy szerezzen minden tettéért, áldozatáért és esetleges megalkuvásaiért, másfelől pedig nyilvánvalóan ez a kicsengés, ez az érdes felhang az alapvető érdeke láthatatlan globalizátorainknak is.

    Ráadásul a ’szegénység-vállalás’ nem csak presztízskérdés, egész egyszerűen veszélyes mutatvány: a vele járó modern kori frusztráció mellett nem lehet a méregdrága egészségügyről, lakbérről, rezsiről, adókról, élelmiszerekről sem megfeledkezni, a gyermekekhez köthető költségekről pedig nem is teszek említést. Pilinszky sorai jutnak eszembe: „Enni kell. Inni, enni és hányni kell. Ülni és állni kell. Beszélni és hallgatni kell…

    Egyébként, hogy az ön-vállalást és a potenciális elszegényedést miért kötöm össze? Mert azt gondolom, az ember önmagához vezető (?) útja nem, vagy csak irtózatos nehézségek árán (kegyelemmel?) egyeztethető össze a megélhetést biztosító napi nyolc-tíz-tizenkét órányi folyamatos munkavégzéssel. Az ember nem lehet azonos (legalábbis túlzott mértékben) munkájával. Amikor azt mondom, ideális esetben az embernek az egészséges ön- és családfenntartáshoz naponként négy-hat órányi (kvázi-futószalag/!/)munkát is elég volna végeznie, természetesen nem holmi úri léhaság beszél belőlem, egyáltalán nem. Egészen egyszerűen a valódi testi-szellemi regeneráció (ami nem utolsó sorban az egészség legfőbb alapja), az önmagunkra figyelés, különféle lelki gyakorlatok, elengedhetetlen szellemi ismeretek megszerzése csakis így volnának tartósan és sokak számára elérhetőek. (Nem csoda, hogy a napi monoton robot mellett mind több a betegség és mind drágább ezek gyógyítása, miközben az évek elszáguldanak mellettünk és közben lelki fejlődésről alig beszélhetünk.) Ugyanakkor a szikár valóság az, hogy modern korunk ezt a munkarendet egyrészt nem (vagy csupán kevesek számára) teszi lehetővé jól megfontolt érdeke szerint, másrészt pedig hamisan meg is bélyegzi azokat, akik ehhez ekképpen (vagyis másképpen) állnak hozzá. Piedesztálra emeli a futószalag-munkát, a túlmunkát, a még-több-munkát, a munka-mániát, a kevés szabadidőben infokommunikációs termékekkel mossa az agyakat (a közhelyessé vált „panem et circenses” jelmondat furakodik gondolataim közé) és meghamisít minden lényeges fogalmat; összemossa a munkát a műveléssel, az életet a léttel, a kéjt a boldogsággal… Még csak olyan kedvezményről sem eshet szó, hogy például tíz év megfeszített munkáját fél-egy évnyi fizetett rekreációs szabadság kövesse, sőt ilyenre jobb, ha nem is gondolunk. Egyszóval csekély esélyt, kisszámú egérutat ad a valódi önmegvalósításhoz fejlett kapitalista világunk.

(Hangsúlyozni szeretném, a megélhetési munkavégzés véleményem szerint akkor sem teljesítheti ki az embert, ha azt ideig-óráig, ilyen-olyan mértékben még élvezettel is teszi.)

    Hogy sokan a napi tizenkét-tizenhat órányi munka mellett érzik azt, hogy önmagukra leltek, miközben „tökéletes” anyagi biztonságot teremtettek maguk körül, áldozni tudnak jóga-kurzusokra, megvilágosító előadásokra és ilyesfajta tréningek tucatjaira? Meglehet, de mégis, van bennem némi kétség: valóban önmagukra találtak vagy többségük csupán a korszellem és egyéb hedonista (asztrális) késztetések, életvitelük foglya lett? Vajon szabadok-e annyira az ezt gondolók, hogy vállrándítással lépjenek túl például cégük váratlan megszűnésén vagy egy teljes anyagi összeomláson? Márpedig az ’önmegvalósító élet’ és a ’szabadság’ párban járnak véleményem szerint. (Természetesen lehetséges, hogy valaki olyan ’önmegvalósító’ vállalkozást hoz létre, ami mintegy mellékesen komoly pénzbeli gyarapodással is jár, elképzelhető, hogy az illetőnek ez a sors-feladata, de ilyenkor mindig tartok attól, hogy az anyagiakra történő túlzott fókuszálás előbb-utóbb eltereli a figyelmet a fontosabb szellemi feladatok elől. Vagy tévedek, sőt akár az anyagi függetlenség megteremtése segítheti az illetőt magasabb szellemi síkra lépni.)

(Másik aspektus - hogy a kérdés tovább bonyolódjon: a ’flow’ és az ’önmegvalósító élet’ feltétlenül összetartozó fogalmak, vagy előbbi pusztán biológiai alapú élmény, utóbbi viszont lelki síkon ad elégedettség-érzést? Segíti a ’flow’ az ’önmegvalósítást’ vagy attól függetlenül is jelentkezik, ha feltételei adottak? Utóbbi nincs előbbi nélkül, de előbbi függetlenül is jelentkezhet az utóbbitól?)

    Ami bizonyos, hogy az élet véges és a kiszabott idő alatt sokunk szeretne hasznosan cselekedni. Jelen írás tartalma alapján ez a kvázi ’hasznosság’ hozzáfűzhető az ’önmegvalósítás’ fogalmához. A ’hasznosság’ természetesen nem biorobotokra és mártírokra vonatkozik; hosszú távon és valóban hasznosan akkor lehet meglátásom szerint cselekedni, ha az ember önmagával szilárd harmóniába kerül és ez adja belső alapját a külvilág felé irányuló, ’hasznos’ cselekedeteknek (amik egyúttal pozitívan hatnak vissza a belső egyensúlyra). Ekkor készül el az a hegedű a hangszerkészítő kezében, aminek a hangjára minden értő felkapja a fejét.

    Mielőtt tovább bonyolítanám a helyzetet, tömör lezárásképpen: ahogy Radnóti is tette; (olykor) bele kell vágni a tollat az íróasztalba, vállalni érdemes a kor ellenerőivel való szembenézést és el kell indulni előre, bátran, emelt fejjel, lemondva bizonyos javakról, hogy aztán sokkal gazdagabban érhessünk az út végére…

 

2014. március