Látogatók
Eltöprengtem, hogy vajon egy életrajz (vagy ha így jobb: bemutatkozás), - amelyet az internet rideg áramköreire akarok rábízni - személyes vagy pusztán tényközlő legyen. Ha azt veszem, hogy a 21. század szellemiségébe jobban belesimul a bekezdésekre tagolt, érdemeket soroló, de: az emberről magáról jóformán semmit el-nem-áruló iromány, akkor a döntés egyszerű. Ugyanakkor számomra nem ez az elfogadható megoldás, hiszen eredendően az ember többre méltó – feltéve (?), 
hogy erre világosan ráébred. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a jelen kor lét-lefokozó hatású, erősen materializálódott áramában vagyunk bár kénytelenek elvégezni (vélt vagy valós) feladatainkat, mégis fel kell ismernünk: nem ez az, ami nekünk, mint test-lélek-szellem egységéből font létezőknek valójában való. Olyan közegben kell élnünk ebben a korban – amelyet Kali jugának is nevezhetünk -, amely idegen tőlünk és a vakokat csendesen feloldja, mint ahogyan az erős sav oldja fel a beléejtett tárgyakat. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a lét és az élet nem azonos fogalmak.
Ha a fenti sorok nem keltenek az erre tévedt olvasóban visszatetszést, akkor máris többre jutottam velük, mintha felsoroltam volna helyettük például születésem évét és iskolai végzettségeimet. Utóbbi esetben legfeljebb összemérhetővé váltam volna egy olyan húspiachoz hasonlítható síkon, amely számomra taszítóan idegen és ahol az ember romlott áruként bármikor elhajítható, így viszont talán sikerül innen valamelyest elrugaszkodnunk és közösségre találnunk egymásban. Azt hiszem, ennek a kornak egyik rákfenéje, szenvedéseink egyik origója pontosan az, hogy képtelenek vagyunk valódi és tiszta szellemi közösségre találni, közösséget szervezni, holott lelkünk folyamatos hiányként éli meg az egység-élmény ősi elvesztését-elfeledését.